Novial

A hangok és a helyesírás

Mielőtt magukat a hangokat tárgyalnánk, szólnunk kell a mi nemzetközi nyelvünkben használt ábécéről. A legtöbb ember rögtön egyetért abban, hogy szinte lehetetlen lenne orosz, görög, héber, arab, vagy bármely más keleti ábécét alkalmazni egy olyan nyelvben, amelyet mindenekelőtt a nyugat-európai és észak-amerikai világban való használatra szántak. Hasonlóan járhatatlan lenne azzal próbálkozni, hogy egy nem latin betűs fonetikus írásrendszert készítsünk erre a célra; ámbár lehetséges, sőt némileg könnyebb is lenne megtervezni egy olyan ábécét, amely egyszerűbb és sokkal rendszerszerűbb lehetne, mint a sok hiányossággal rendelkező hagyományos latin ábécé (a betűk alakja nem tükrözi a p : b, t : d, k : g, f : v párok közti kapcsolatot, nincs külön jele a m. hangos, hang szavakban n-nel, az a. singer, sing szavakban pedig ng-vel írt orrhangnak stb.) A legkisebb kétség sem merülhet fel, hogy a latin ábécét kell alkalmazunk úgy, ahogy van, egyszerűen azért, mert a legtöbb ember ebben él, legalábbis azok közül, akik a nemzetközi nyelvet használnák abból a célból, hogy elkerüljék egy új nyelv tanulásának nehézségeit.

Ez a döntés természetesen együtt jár azzal, hogy a latin ábécéhez kötődő számos helyesírási megszokást is átveszünk, mint pl. a kis- és nagybetűk megkülönböztetése, így az olyan betűpárok használata, mint a és A, n és N stb., amely valójában felesleges bonyodalmat jelent, és, szigorúan véve, sérti az egy betű – egy hang elvet. Továbbá az egyes nyelvekben van némi különbség a nagybetűk használatának mértékében: míg a mondatzáró pont után és a szigorúan vett tulajdonnevekben egységesen nagy kezdőbetű áll, addig egyes nyelvekben tulajdonnevekből képzett melléknevekben és igékben is használatosak (a. French, fr. français, m. francia stb.). Ezeknek a részleteknek azonban nincs jelentőségük, így nem szükséges itt tárgyalnunk. Azonban a mesterséges nyelvet alkotók egyetérteni látszanak abban, hogy elvetik a német gyakorlatot, ahol minden főnevet nagy kezdőbetűvel írnak.

Ha arra törekszünk, hogy a lehető legtöbb nemzetközi szót olyan alakban használjuk, hogy az a legtöbb olvasónak és beszélőnek könnyen felismerhető legyen, hamarosan sok nehézséggel kell szembesülnünk, minthogy még a nemzetközi szavak esetén is jelentősen eltérnek az egyes nyelvek helyesírási és kiejtési szokásai. A legjobb forma kiválasztásának feladata tehát hasonlatos a tojásokon való táncoláshoz: biztosak lehetünk benne, hogy itt vagy ott megsértjük valakinek az érzéseit, és az emberek érzései ezen a téren nem tekinthetők egyszerű előítéletnek. Ha összehasonlítjuk az olyan írott szóalakokat, mint az a. és fr. nature, n. Natur, ol. és sp. natura, m. natúra, könnyen látható, hogy a natur forma végmagánhangzóval vagy anélkül teljesen nemzetközi, de mi lett volna az eredmény, ha a kiejtett alakokat hasonlítottuk volna össze? Ekkor azt találnánk, hogy az n, esetleg még a t, az egyetlen közös elem. Ebben az esetben, miként sok más esetben is, a megoldás kézenfekvő: vennünk kell a nemzetközi írásképet, és minden egyes betűhöz nemzetközi hangértéket kell rendelnünk. Így a natur szót úgy kell ejtenünk, mint a németben, olaszban és spanyolban, és figyelmen kívül hagyni az angol ejtést az első, illetve a francia ejtést a második magánhangzó esetén. De nem minden részlet tekintetében tudjuk követni a szavak hagyományos írásmódját, még akkor sem, ha egészen nemzetközi szavakról is van szó, mivel a szabálytalanságok nagy száma túl bonyolulttá tenné a nyelvet – és nem szabad elfelednünk, hogy sok ember egész élete során küszködik anyanyelve bonyolult helyesírásának elsajátításával.

A hagyományos írásmód megtartásának és az egyszerű kiejtési szabályok alkalmazásának dilemmája kapcsán érdemes lehet észben tartani, hogy az írásmód megváltoztatása nem hat nagyon zavarólag az olvasóra, amennyiben a változás a helyes irányba történik, vagyis a jól ismert betűk jól ismert hangértéket kapnak, és ezt a rendszert következetesen használjuk ott is, ahol az eredeti helyesírás következetlen volt. Az angol embereknek így kevés ellenvetése lesz az olyan írásmódok esetén, mint a tsar az a. czar helyett, vagy a skeptic (sőt skeptik) az a. sceptic helyett, ugyanakkor a scin az a. skin helyett nem lenne megengedhető. Ily módon elkerülhetjük azt az átlag nyugat-európai ember számára bosszantó sajátosságot, hogy a ca és co betűkapcsolatokat [ʦa], [ʦo]-ként¹ kell kiejteni. Ilyen eltérések a hagyomány szentesítette szokásoktól csak akkor lehetnének elfogadhatók, ha cáfolhatatlan érvek bizonyítanák azok szükségességét – de erről nincs szó. A be nem avatott nyugat-európaiak számára az eszp. caro szó ‘kedves, drága’ vagy ‘hús’ jelentésűnek tűnik, azonban az értelme ‘cár’.

A helyesírásnak a lehető legszabályosabbnak kell lennie; így nem lehetnek néma betűk: az angol és francia nyelvű tanulók figyelmét fel kell arra hívni, hogy minden szóvégi e-t tisztán kell ejteni ugyanúgy, mint a szavak közepén. Az a. rhythm, n. Rhythmus, fr. rythme ‘ritmus’ alapján ritme-t kell írnunk (két szótag; vö. az ol. ritmo írásmódot). A th-val kezdődő szavakat t-vel kell írni és ejteni: teatre, teologia, teorie, tese; ugyanígy a szavak közepén is: entusiasme, sintese ~ a. synthesis. Ezekben az esetekben az angol és a görög kivételével mindenütt [t] hang hallható.

Egy másik helyesírási egyszerűsítés a magától értetődő f a ph helyett: filosofia (vö. o. és sk.), sfere, sofa (néha fr. és n. sopha).

A görög χ (kh)-nak megfelelő álló ch helyett a fentiekhez hasonlóan k-t írunk és ejtünk: kaos, kimere, Kristo, kronologia, arkeologo, skole stb. Karaktere = a. character, fr. caractère, ol. carattere, sp. carácter, n. Charakter, sk. karakter.

A latin ábécét nem egészítjük ki új betűkkel, illetve a betűk fölé vagy alá írandó mellékjelekkel. Az igaz, hogy ilyen jelek használatosak bizonyos etnikus nyelvekben, mint pl. a fr. cédille (ç), a magánhangzókra kerülő ékezetek, a hácsekes č és š a csehben, az n con tilde (ñ) a spanyolban stb. Ezek a jelek azonban nem használatosak általánosan, esetleg meg sem találhatók minden nyomdában, és némelyikük nagyon különböző funkcióval bír; így a magánhangzókra kerülő ékezetek néha a hangsúlyt, néha a hanghosszúságot, néha a hang minőségét (fr. é, è) jelzik, néha pedig egyszerűen az azonos hangalakú szavak megkülönböztetését (fr. ou, où) szolgálják. Az o-ra kerülő két pont (ö) használatos az angolban a külön szótagi ejtés jelölésére (coöperation, cooperation és co-operation írásváltozatokkal), míg a németben, az elöl képzett ajakkerekítéses hang jele, csakúgy, mint a magyarban, amely ismer egy olyan betűvariánst is a megfelelő hosszú hang jelölésére, ahol a pontok helyett két vonás található (ő). Mindezek a jelek felesleges nehézséget okoznak az írás, a táviratozás és a nyomtatás során. A plusz betűk nyomtatása nagyobb költséget jelent, és világos, hogy a nemzetközi nyelvet még a legkisebb nyomdának is ki kell tudnia nyomtatni plusz költségek nélkül bármely betűtípussal (normál, dőlt, félkövér, kiskapitális stb., ill. mindenféle, hirdetésekben előforduló betűformákkal stb.).

Így az volt a segédnyelvek történetében a legnagyobb melléfogás, amikor 1887-ben Zamenhof az eszperantót számos, kúpos ékezettel ellátott mássalhangzóval alkotta meg: az ötletet valószínűleg a csehből vette, csak a č-t és az š-t átalakította ĉ-vé és ŝ-sé, majd ugyanezt a mellékjelet tette a g, h és j betűkre. Ez utóbbival egyébként megmutatta, hogy nem volt fonetikus, mivel hangtanilag nincs párhuzamosság az így megalkotott mellékjel egyes alapbetűkre tett módosító hatásai közt, így az eredmény kevésbé rendszerszerű, mint a cseh esetében. Kevés kétség lehet aziránt, hogy az eszperantó elterjedése sokkal nagyobb lehetne, ha a szimpatizáló újságoknak nem lettek volna gondjaik az eszperantó nyelvű példaszövegek és cikkek kinyomtatásával. 1894-ben Zamenhof tisztán látta ezt, sőt egy pillanatig hajlott is ezen betűk megszüntetésére, de sajnos később hajthatatlanul szembehelyezkedett ezzel, miként a teremtményét illető más reformokkal is.

Az occidental aposztrófot használ az n és l után a palatalizált (lágy, jésített) ejtés jelölésére: ez nem annyira rossz megoldás, mint az eszperantó kúpos ékezetei, minthogy könnyen nyomtatható; azonban maguk a jelölt hangok jelentenek nehézséget, ráadásul nem következetesen lettek alkalmazva. Semmit sem nyerünk azzal, ha attin'er ‘elér, megvalósít’ írásmódot használunk (vö. a. attain, fr. atteindre), hiszen sem ez a kiejtés, sem ez az írásmód nem található meg egy nyelvben sem. Jobb, ha megszabadulunk ezektől a fölösleges hangoktól. Ezenfelül az occidental meglehetősen gyakran használ ékezetet a hangsúly helyének a jelölésére: ez szintén olyasmi, amit jobb kihagyni egy nemzetközi segédnyelvből. (Vö. az in- kapcsán az occidentalt, az Előtagok részeben.)

Magánhangzók

Nem kétséges, hogy a nyelvünkben meg kell lennie az öt a, e, i, o, u magánhangzónak, és csak ezeknek. Ezeket az ún. “kontinentális” hangértékükben kell kiejteni, amely kiejtés bizonyos angol szavakban is megtalálható, jóllehet az angolban a magánhangzók hangértéke sokszor eltolódott. Így az a sosem ejtendő úgy, mint az a. tale-ben, az e sosem, mint a me-ben, az i sosem, mint a fine-ban, az o sosem, mint a do-ban, az u sosem, mint a but-ban stb. A betűk megfelelő hangértékét az alábbi példák adják meg:

• a: a. father, fr. la, part, n. Vater, Fasse – m. pár (röviden vagy hosszan ejtve; vö. alább).
• e: a. yes, fr. père, été, n. zehn, denn – m. ember (nyíltan vagy zártan), kér.
• i: a. machine, in, fr. fille, ici, n. viel, in – m. kinn, kín.
• o: a. so (vö. alább), hot, fr. beau, tôle, n. so, von – m. sok, só.
• u: a. rude, pull, fr. tout, jour, n. du, dumm – m. kulcs, út.

Egy fonetikus könnyen észreveszi, hogy a fenti példákban szereplő magánhangzókra megadott kiejtések nem pontos megfelelői egymásnak sem egy nyelven belül, sem ha a négy idézett nyelvet vetjük össze. De az éppen a nemzetközi nyelv egyik szépsége, hogy csak öt mássalhangzóra van szüksége, így megengedhet ezeknél bizonyos kiejtési szabadságot anélkül, hogy ez félreértést okozna. Míg az etnikus nyelveknél gyakran olyan csekély különbségeket is figyelembe kell venni, melyek fontosak az adott nyelvben, de nehezen tarthatók be az idegenek számára. Komoly hiba lenne, ha egy mesterséges nyelv megkülönböztetné a zárt és a nyílt e-t (mint a fr. chanté és chantais vagy a m. ti mentek és ők mentek), vagy a két a-t (mint a fr. patte és pâte vagy a m. kar és kár). Nem szükséges túl szigorú szabályokat adnunk a kiejtésre, és az egyetlen dolog, amihez ragaszkodnunk kell, az az, hogy mindegyik magánhangzó a lehető legtisztább legyen: az a ne legyen se túl közel az e-hez, se túl közel az o-hoz stb. A tanárokra marad az, hogy ismerjék, a nyelvük hol hajlamos eltérni attól a tiszta és semleges kiejtéstől, amely lehetővé teszi, hogy az általuk ejtett szavakat az idegenek megértsék, és ezt az ismeretet megosszák a tanulóikkal. Így az angolokat figyelmeztetni kell arra, hogy a hangsúlytalan szótagban ne ejtsék a különböző magánhangzókat egyformán, mint pl. a banana, perceive, polite, suppose szavakban; és hogy ne ejtsenek kettőshangzókat, mint a shade, home, so szavakban. Továbbá a rövid írott o-t ne ejtsék túl nyílt hangként: különösen az észak-amerikaiak kiejtésében a not, stop szavak úgy hangzanak mintha “kontinentális” a-t tartalmaznának, nem pedig az o hang egy változatát. Ennek az ellentettjére a magyaroknak kell figyelniük: az a betűt ne magyaros ajakkerekítéses a-ként ejtsék, hanem palócosan széthúzott ajkakkal, azaz rövid (vagy hosszú) á-ként. Ellenkező esetben lehetnek olyan idegen nyelvű hallgatók (pl. az észak-amerikaiak), akik a magyaros a helyett nyílt o-t fognak hallani.

A megadott példák egyaránt tartalmaznak rövid és hosszú magánhangzókat: egy nemzetközi segédnyelvben nem lehetnek csak a magánhangzók hosszában különböző szavak, eltérően az olyan, sok nyelvben gyakran előforduló pároktól, mint pl. fr. maître, mettre, n. biete, bitte, m. koros, kóros, kórós. Az ilyen különbségek a nyelvek egy részében ismeretlenek, és azon hangtani jellegzetességek közé kell sorolnunk őket, amelyek egy nemzetközi segédnyelvet gyakorlati szempontból túl nehézzé tennének. Emiatt a magánhangzók hanghosszára nem adunk előírást, hanem azt az egyes beszélők egyéni választására bízzuk, ámbár nagy valószínűséggel a legtöbb nép beszélői pl. hosszan fogják ejteni az o-t a rose szóban és röviden a poste-ban. Ezzel kapcsolatban megemlíthetjük, hogy végzetes hiba lenne megengedni hosszú mássalhangzókat a nemzetközi segédnyelvben: bár néhány nép (a magyaron kívül pl. az olasz, a svéd, a finn) megkülönbözteti a kiejtésben a hosszú mássalhangzókat a rövidektől, de ez nem igaz a nem említett nyelvek többségére: sem az angol, sem a német, sem a dán nem ejti a t-t hosszan a bitter szóban, itt a t kettőzött írása a gyakorlatban csak a megelőző magánhangzó rövidségének jelölésére szolgál. Emiatt a novialban, az eszperantóhoz és az idóhoz hasonlóan, egyszerűsítjük a forrásul szolgáló etnikus nyelvekben kettőzött mássalhangzót tartalmazó szavak írásmódját: pasa (a. pass, fr. passer), efekte, komun (fr. commun, a. common) stb. Ebben követjük a spanyol remek példáját, ahol pasar, efecto, común írásmód járja, kiterjesztve ezt az elvet azokra az esetekre is, ahol a spanyol írásban és kiejtésben megkülönböztetéssel él, mint pl. az rr és ll esetén: bel, sp. bello, fr. belle; koresponda, sp. corresponder stb. Így megszabadultunk egy olyan sajátosságtól, amely tényszerűen nagy nehézségeket okoz minden angolul, illetve más nyelveken írónak.

Az ajakkerekítéses, elöl képzett magánhangzók, amelyek megtalálhatók pl. a franciában pu, peu, peur, németben über, Höhe, dánban syn, sø, søn, magyarban küld, költ, hiányzanak sok fontos nyelvből (angol, olasz, spanyol), amiatt nem engedhetjük meg felvételüket egy olyan nyelvbe, amelynek sok millió beszélő számára könnyűnek kell lennie. E hangok közül az elsőt (azaz a magyar ü-t) jelölte eredetileg az y, de ennek ejtése [i] lett sok nyelvben, így ez a nemzetközi nyelvben i-vel írandó², mint pl. az ol. sistema, sintomo, sintesi (a novialban sisteme, simptome, sintese); figyeljük meg a n. Stil, sk. stil, ol. stilo írásmódot, miközben a. és fr. alak style, illetve ol. és sp. silvano = a. sylvan, fr. sylvain.

Az orrmagánhangzók, mint a fr. an, vin, un, on, nem engedhetők meg a nemzetközi segédnyelvben.

Ha két magánhangzó kerül egymás mellé, mindegyiküket tisztán kell ejteni a saját hangértéküknek megfelelően, így az Europa, neutral szavakban található eu-t az a. net vagy m. tesz szavak e hangjával + az a. put, fr. fou vagy m. fut szavak u hangjával; következésképpen nem az eu német ejtésének módjára, de természetesen nem is úgy, mint ahogy a hasonló szavakban az angol ejti. Az eu esetén természetesen kettőshangzóval van dolgunk, hasonlóan, mint az audi, boikota stb. szavakban. De az, hogy a két magánhangzót a naivi, arkaiki, kokaine, peisaje, fideikomise és hasonló szavakban elég gyorsan ejtjük-e ki ahhoz, hogy kettőshangzót képezzenek, vagy külön maradnak, nem lényeges egészen addig, amíg mindegyiküket tisztán ejtjük. Ugyanez igaz a natione, filio, filia, sexual, vertuos stb. szavakban található hangkapcsolatokra is, amelyek i és u eleme gyors beszédben az a. y (m. j), ill. a. w ([w], m. igen rövid u) ejtése felé hajlik.

Mássalhangzók

Az alábbiakban az önálló mássalhangzókat ismertetjük; ezek egy része nem igényel hosszabb magyarázatot, mivel kiejtésük és helyesírásuk annyira megegyezik a főbb nyelvekben, hogy nem férhet kétség a nemzetközi segédnyelvben való alkalmazásukat illetően. Ez a helyzet az alábbi párok esetén is:

b p
d t
g k (l. a g-ről alább)
v f,

a párok első tagja zöngés, a második a megfelelő zöngétlen hangot jelöli: ezeknél ismét figyelmen kívül hagyhatjuk az olyan kisebb kiejtésbeli eltéréseket, mint ami a hehezet nélküli francia és magyar p, t, k és a megfelelő hehezetes angol, német és skandináv hangok között van. A legjobb a t-hez minden esetben ugyanazt a hangot rendelni, azaz a két t-t az intentione szóban egyformán ejteni.

A következő csoport az l, m, n, s, r, h.

Ezek közül az l-et a legjobb úgy ejteni, mint a franciában, a németben és a magyarban, vagyis olyan veláris, “sötét” ejtésmozzanat nélkül, mint amilyen gyakran az angolban, illetve még ennél is kifejezettebben a lengyelben és az oroszban hallható. Az n betű természetes módon megváltoztatja az ejtését g, k (és qu) előtt az a. sing szóban lévő ng-vel jelölt hanggá: ez a helyzet a magyarban is, így erre nem kell figyelmet fordítani. Az s-ről – melyet a nyelvek túlnyomó többsége [s], azaz m. sz hangértékben használ – l. később a z betűről szóló fejezetben elmondottakat.

Az r-et nagyon tisztán kell ejteni, leginkább a nyelv hegyével pergetett hangként; az angol tanulóknak különös figyelemmel kell lenni arra, hogy mássalhangzók előtt is ejtsék, és így az alábbi párok közti különbség világosan hallható legyen: arm- és am-, bark- és bak-, farm- és fam-, kart- és kat- (a példákban szándékosan lett elhagyva a végmagánhangzó, minthogy az lényegtelen az e helyen minket érdeklő kérdés szempontjából).

A fentiek után a normál latin ábécé alábbi betűit vesszük szemügyre: c, j, q, x, y, amelyek mindegyikét külön kell megtárgyalnunk. A legegyszerűbb dolgunk az x-szel van, amely nagyon sok nemzetközi szóban, mint pl. export, extrém stb., előforduló, mindenki által ismert kényelmes, “gyorsírásszerű” rövidítés. Ez nem csak mindenkinek magától értetődő, de egyben lehetővé teszi, hogy ne kelljen döntenünk abban, hogy a ks-ként vagy gz-ként írjuk át. A francia és angol némely szóban [ks]-t ejt, míg másokban [gz]-t, és a két nyelv nem az egyes szavakat tekintve mindig egyezik meg. (Ez van a magyarban is, csak a [gz] ejtés esetén nem x-et írunk, pl. egzakt, egzotikus.) A többi nyelvben túlnyomóan mindig [ks]-nek hangzik, és valószínűleg ezt kell általánosan elfogadni a nemzetközi segédnyelv végső formájában is, bár az nem sokat számít, ha egyesek helyenként [gz]-t ejtenek. A Zamenhof által bevezetett nem fonetikus kz írásmód (eszp. ekzameni stb.) Oroszországon kívül valószínűleg senkinek sem lenne kedvére.

A q értéke ugyanaz, mint a k-é, de aligha használja egy nyelv is a qu betűkapcsolaton kívül. Ez utóbbi ismerős lehet a legtöbb európainak az olyan szavakból mint az a. quality, fr. qualité, n. Qualität, a. quarter, fr. quartier, n. Quart stb. Csak a doktrinerek kifogásolhatják e betűkapcsolat használatát a nemzetközi nyelv szavaiban: valóban igaz, hogy ezzel egy hangot kétféleképpen írunk, ugyanakkor megtartjuk e szavak ismerős írásképét, valamint a (nehézkesen írható) k betű használatának egy jó részét sikerül kiküszöbölnünk. Mindezt annak a csekély veszélynek az árán, hogy egyes népek kísértést fognak érezni arra, hogy egyszerű [k]-t ejtsenek [ku], [kw] vagy [kv] helyett – azonban ez utóbbi két ejtésmód mindegyikét meg kell engednünk a qu esetén.

Mint már korábban említettük, az y-t nem használjuk magánhangzó jelölésére³; azonban ez a betű előnyösen használható annak a mássalhangzónak, a [j]-nek a visszaadására, amelyet kizárólagosan jelölni szoktak vele, vö. a. yes; ugyanilyen hangértékben használja a spanyol (yerba ‘fű’, yegua ‘kanca’) és nemzetközileg is előfordul néhány olyan szóban is, mint yak, yatagan, yacht.

A y helyett a fenti hangra javasolhatnák egyesek a j betűt a német, olasz, skandináv és magyar használatnak megfelelően. De ez utóbbi elterjedten ismert más hangértékben az olyan francia eredetű szavakban, mint journal, jaloux. Emiatt jobb a j-hez ezekben és a hasonló szavakban a francia ejtést vagy az angol journal, jealous megfelelőkben hallható hangot társítani (amely a d és a szóban forgó francia hang kapcsolata): ez utóbbi, azaz a [ʤ] jellegzetesebb, így előnyben részesítendő, de nem nagy probléma, ha valaki a j-t franciásan [ʒ]-nek ejti.

A j betű használandó a fent megállapított hangértékkel néhány esetben akkor is, ha a hagyományos írásmódban g áll. Ennek az írásmódnak az oka az újlatin nyelvek fejlődéstörténetére vezethető vissza: a klasszikus latinban a g betűt mindig [g]-nek ejtették, és ez a hang hasonló, ámbár nem teljesen párhuzamos változásokon ment keresztül, mint a nemsokára tárgyalandó, c-nek írt megfelelő zöngétlen [k] hang. De nem volna célszerű, ha j-t írnánk minden olyan szóban, ahol a g az olaszban és az angolban [ʤ]-nek, a franciában pedig [ʒ]-nek hallatszik, mivel néhány szóban a német, orosz és skandináv nyelvek esetén itt [g] ejtés van. Emiatt az lesz a legjobb (minthogy általában ez a legegyszerűbb eset), ha ezekben a szavakban megtartjuk a g írását az adott betűnek megfelelő normál hangértékben. Különösen ez a helyzet néhány többé-kevésbé tanult szó esetén, melyeket esetlen lenne j-vel írni: geologia, geografia, és többi geo- szókezdet, genealogia és a többi -logia végződés; továbbá gigante, gimnastike, tragedie, genie, general, original, geste; ide számítom a rege ‘király’ szót is a regal, regalia származékai miatt, jóllehet az idóban rejo van. Szintén a gardene alakot kell választanunk a német, angol (és skandináv) alakok miatt a fr. jardin és ol. giardino dacára. De a j-s írásmód választandó azon köznyelvi szavak esetén, amelyeknek jelentése a latin eredetitől kisebb-nagyobb mértékben eltér: jena fr. gêner, jentil, jendarmo, plaje fr. plage ‘part, strand’. Szintén a j a megfelelőbb a jeneros ‘nagylelkű’ szó esetén, ahol a német és a skandináv nyelvek a francia ejtést utánozzák. Az imaje jobb, mint az image, és szólnak érvek az ido megkülönböztetésének átvételére ezen szó és az imagina ‘elképzel’ ige közt. Az -aje végződés más szavakban is megtalálható: kuraje ‘bátorság’, voyaje stb. A novialban természetesen intrige alakot írunk u nélkül (vö. a. intrigue); hasonlóan garda ‘őriz, véd’ van az a. guard formával szemben, gida ‘vezet, útba igazít’ van az a. guide-dal szemben (az u csak az olaszban ejtődik).

Az occidentalnak volt bátorsága követni némely nyelv gyakorlatát, és a g betűhöz kétféle ejtést rendelni: e, i, y előtt a franciához hasonlóan [ʒ]-t, egyébként [g]-t, mint a németben. De ez az extrém természetesség természetellenes egy mesterséges nyelvben, melynek azt az előnyt kellene nyújtania, hogy szabályosabb legyen az etnikus nyelveknél. A novial nyelvtani struktúrája miatt az occidental kettős ejtése különösen tarthatatlan, mivel a szóképzés szabályos: lege ‘törvény’, legal; rego ‘király’, rega ‘királynő’, reges ‘királyi fenségek’; vagi ‘bizonytalan’, vagum ‘bizonytalan dolog’ stb.

A g betű esetén további nehézségek jelentkeznek annak a történeti folyamatnak az eredményeként, amely során a gn hangkombináció palatalizált m. ny hanggá vált, mint a fr. signe, ol. segno szavakban. A legtöbb esetben az a legjobb, ha megtartjuk a hagyományos írásmódot a g-t a szokásos hangértékében használva, amint ez gyakran tapasztalható az olyan származékszavakban, mint az a. signal, így digni az indignatione mellett, signe, asigna, insigne, regna, stagna stb. De más szavakban természetesebbnek hat ni-t írni: lorniete, champanie, onione (a. onion), linie, viniete, koniak (vagy tartsuk meg a cognac formát mint márkanevet vagy tulajdonnevet a bordeaux-hoz hasonlóan?). Ha a kompane ‘társ’ formát választjuk az a. companion, fr. compagnon mellé, akkor a kompania ‘társaság’ szót szabályosan képezhetjük (vö. a. company, fr. compagnie). A besono a fr. besoin szóból jön, nem a besogne-ból.

A c betű⁴

A legnagyobb “bajkeverő” az európai nyelvekben a c betű. Ez annak tudható be, hogy az a hang, melyet a latin ábécé létrejöttekor jelölt, nevezetesen a [k], az idők folyamán jelentős változásokon ment keresztül, ráadásul különféleképp változott az egyes országokban, ahová a latin nyelv és a latin ábécé elért – miközben az írásmód változatlan maradt. A circulus-hoz hasonló szavakban a régi rómaiak két [k]-t ejtettek, de csak a második c tartotta meg ezt a kiejtést, az első képzése, mint minden c-é az e és i hangok előtt, előre tolódott ezen elöl képzett magánhangzók képzési helye felé. Ennek eredményeként a kezdő hang most [ʧ] az ol. circolo-ban, (az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan ejtett) [θ] az sp. circulo-ban, [s] az a. circle-ben, fr. cercle-ben, sk. cirkel-ben és p. circulo-ban. Mielőtt [s]-é lett volna, a franciában [ʦ]-nek hangzott, és ez a kiejtés került át a németbe (ahol az írott alak most Zirkel), valamint a szláv nyelvekbe és a magyarba. Ez utóbbiakban a c betű ilyen hangértékben való használata kiterjedt, és hátul képzett a, o, u magánhangzók, valamint mássalhangzók előtt is használatos: a lengyelben az orosz eredetű a. tsar ‘cár’ szónak car felel meg, a n. Zug ‘huzat, vonat’ jövevényszó írásmódja cug (vö. m. cúg), a Potocki név vége [ʦki]-ként ejtődik. Hasonlóan van a csehben és a magyarban is.

Mit tegyünk tehát a mesterséges nyelvünkben ezzel a “rebellis” betűvel? Amennyire meg tudom ítélni, a következő lehetőségeink vannak:

1. Megtartjuk a c-t, és minden esetben az ősi [k] hangértéket társítjuk hozzá. Ez abszolút lehetetlennek tűnik, annak ellenére, hogy a latint mostanában különböző országokban ilyen ejtésmóddal tanítják, azaz a Cicero úgy hangzik mint a Kikero stb. De ki gondolhatná komolyan, hogy a mindennapi életben kivil, kirkle, kentigram stb. szavakat ejtsünk?
2. A c betű megmarad [k]-ként a, o, u és mássalhangzók előtt, de írását s-re változtatjuk e és i előtt. Így az alábbi írásmódok alakulnának ki: corespond, canon, sircle, sentre. Ez egyáltalán nem rossz megoldás abban az értelemben, hogy nem vezetné a nyugat-európaiakat és az észak-amerikaiakat tévútra a kiejtést illetően. Azonban úgy vélem, ez a megoldás sokkal kevesebb problémát old meg, mint az alább következő másik javaslat. Megmarad viszont az a hátrány, hogy nem kevesebb, mint három betű jelöli ugyanazt a hangot: a c, a k és a q. Továbbá nehézségeink adódnak bizonyos képzős esetén: a critic, music, fisic tövekből tudnunk kell -ere, -iste képzős származékokat alkotni, de hogy ejtsük a c-t ezekben a képzett szavakban, vagy a scepticisme-ben?
3. C-t írunk mindenütt, de a rá következő hang függvényében kétféleképp ejtjük. Ezzel a legtöbb esetben megőrződne az angolból, franciából, spanyolból ismerős íráskép, és ez természetesen előny lenne. Nem lenne probléma a [k]-ként való ejtéssel, de a c-t e és i előtt [s]-nek vagy [ʦ]-nek ejtsük, vagy esetleg egy harmadik módon? Az occidental ezt a rendszert alkalmazza [ʦ] ejtéssel; és nemcsak a c betűnek van kétféle kiejtése, de az erre végződő szótöveknek is attól függően, hogy milyen toldalék járul hozzájuk, így az alábbiakat találjuk: electric, electricità; public, publicist, publication, publicmen stb. Az erre felhozott érv az, hogy ezúton “szabályos” képzéssel elérhető nagyon sok, az elő nyelvekben előforduló szóalak. Ez azonban valójában csak azt jelenti, hogy a szabálytalanságot a helyesírás kettőssége mögé rejtjük, illetve a kiejtésre vonatkozó szabályrendszer körébe toljuk át. Annak érdekében, hogy az occidentalban a simplicità szó szabályos képzés eredményeként álljon elő, föl kell venni egy [k] ejtésű simplic melléknévi (valamint simplicmen határozói) alakot, jóllehet ilyen ejtésben ez nem fordul elő egy létező nyelvben sem. Ráadásul az occidentalban van egy másik melléknévi forma is: a simpl, amelyre a simplifiction szó szabályos képezhetősége érdekében van szükség. Ekképpen ez az egyszerűség odavezetett, hogy következetesen másoljuk az etnikus nyelvek következetlenségeit.
   Ezen a téren az occidentalt az az ellenvetés is érheti, hogy a c betűhöz rendelt [ʦ] hang nem felel meg a legszélesebb körben használt nyelvekben szokásos ejtésnek; ugyanakkor a simplicità-hoz hasonló szóalakok végződése és ékezete sokakban azt az érzetet keltheti, hogy a c-t olasz módra kell kiejteni.
4. K betűt írunk c helyett, amikor az ejtés ennek megfelelő, a többi esetben a c betűt használjuk. A c ejtése így egy és ugyanaz minden helyzetben, de nem tisztázott, hogy [s] vagy [ʦ] hangértékkel. Az előbbi esetben (mint a megfelelő 3. pontbeli helyzetben) két írásmódunk lenne ugyanarra a hangra, és nehézséget okoznánk azoknak, akik nem járatosak a hagyományos európai helyesírásban, és a nemzetközi segédnyelvet hallás útján sajátítják el. Jóllehet ez az embercsoport ma még elhanyagolható, de számolnunk kell velük, ha a nemzetközi segédnyelvünk valóban az elképzelések szerint el fog terjedni. A második kiejtés, a [ʦ], megegyezik azzal, amit az eszperantó és az ido mindenütt a c betűhöz rendel, az előbbi esetén kétségkívül Zamenhof lengyel származása miatt; továbbá mind e két nyelv gyakran használja a c-t ebben a hangértékben, nemcsak e és i, de más magánhangzók előtt is. Ez sok esetben azon nyelvi szerkezet egyenes következménye, hogy gyakoriak bennük az -o, -a, -as, -os, -us nyelvtani végződések. Minthogy minden főnév -o-ra végződik, nemcsak princino ‘hercegnő’ szó létezik, de princo ‘herceg’, paco ‘béke’ is, továbbá olyan igei alakok, mint intencas, intencos, intencus (azaz az intenci ‘szándékozik’ ige jelen és jövő idejű, valamint feltételes módú alakja). Az idóban ca, co mutató névmások vannak a fr. ce nyomán, de olyan ejtéssel és végződésekkel, amit a francia nem ismer; továbbá nagyon sok olyan ige, mint formacar, importacar, ahol a [ʦ] hang, elég különös módon, a latin (angol, francia stb.) -ation végződésből lett átvéve, amely egyébként ilyen formában nincs meg ennek a nyelvnek a rendszerében. A c-nek ilyen (túlzott) jellegű használata a mesterséges nyelvek ezen csoportjának egyik legszembeszökőbb jellemzője, de ez, mint már korábban utalás történt rá, némiképp taszító a szláv világon kívül az emberek többsége számára.
   Ha a c-t [ʦ]-nek ejtjük, és ehhez mindenütt ragaszkodunk, akkor néhány nemzetközi szóban durva mássalhangzó-kapcsolatot kell ejtenünk, mint pl. a science (vö. a Zamenhof-féle [sʦ] kezdetű scii ‘tud’), except stb. esetén. Az ido feloldotta ezeket a hangcsoportokat, és így cienco, ecepter, ceno ‘jelenet’ stb. alakú szavakat használ. De ez utóbbi formák nem túlzottan természetesek, minthogy ilyen kiejtésükkel egyik etnikus nyelvben sem találkozunk, és a már létező alakokkal a sientie, exept (eksept), sene stb. egyszerűsítések jobban összhangban lennének, minthogy ezek felelnek meg az angol, francia, skandináv nyelvekben elfogadott ejtésnek. Ez az sc-t tartalmazó szavakban eggyel kevesebb hangot⁵ jelent, mint amit az ido használ, illetve [ks] hangkapcsolatot kapunk [ʦ] helyett xc esetén. De ez már átvezet minket az utolsó lehetőséghez.
   Amennyire tudomásom van róla, eddig még nem merült fel javaslatként a ç betű használata c helyett, de egyebekben az eszperantó helyesírás megtartása. Azonban nem sokat nyernénk ezzel az ügyetlen félmegoldással⁶.
5. A c helyett k-t és s-et írunk a kétféle hangtani környezetnek megfelelően, így kanon, kultur, obstakle, sirkle, sivil, serebral, sentre, aksept, oksidente stb.; továbbá sene, septre (vö. a. scene, fr. scène; a.-fr. sceptre), illetve arkeologe, skole. Ennek az írásmódnak az az előnye, hogy egyrészt eltéveszthetetlenül és csupán egy egyszerű szabályra támaszkodva fejezi ki azt a kiejtést, ami a legismerősebb a beszélők túlnyomó többsége (vagyis az angolok, franciák, portugálok, skandinávok, valamint az andalúziai és amerikai spanyol-ajkúak) számára. Másrészt azoknak sem jelent nehézséget, akik a c betű más ejtéséhez szoktak, minthogy a k és az s betűk mindenütt ismertek az itt szereplő hangértékben (a m. sz ejtésű s az idegen nyelvet ismerő magyaroknak sem lehet idegen). Azok, akik kifogásolják az ilyen írásképet, amely első pillantásra barbarizmusnak tűnhet, talán megbékíthetők az alábbi megfontolásokkal. Helyenként már most is találkozhatunk a c és az s váltakozásával mind ugyanazon a nyelven belül, mind két vagy több nyelvet összevetve. Az angolban így egymás mellett találjuk a licence és license, a practice és practise, a prophecy és prophesy, pace és pass alakokat. Vajon hány angol ismeri pontosan a különbséget a council és a counsel között? Az angolban sokhelyütt c van, ahol a franciában s-t találunk: a. dance ~ fr. danse, a. defence ~ fr. défense (de a. defensive, defensible is), a. offence ~ fr. offense, a ace ~ fr. as, a. juice ~ fr. jus, a. vice ~ fr. vis (az eszköz). Vö. még fr.-a. race, n. Rasse (ol. razza, sp. raza). Az olaszban sigaro, a hollandban sigaar van az a. cigar-ral szemben. Az, hogy a latin eredetű szavakban a c nem szent és sérthetetlen, mutatja a hivatalos német zivil, Zirkel stb. írásmód. Vö. továbbá a. eccentric, ol. eccentrico, fr. excentrique, illetve a. ecstasy, fr. extase.

Az itt felvetett írásmód érdekében elmondhatom továbbá, hogyha az -o és az -a a két nem jelzője lesz, amint azt az alábbiakban javasolni fogom, nem tudjuk megtartani a c-t az olyan szavakban, mint a prince, mert ebben az esetben princo ‘herceg’ és princa ‘hercegnő’ alakokat kapnánk, ami lehetetlen, hacsak nem ejtjük őket Zamenhof módjára. A prinso és prinsa sokkal jobb. Ugyanilyen módon Franso ‘francia férfi’ és Fransa ‘francia nő’; és más toldalékokkal is, pl. a pase ‘béke’ szóból képzett pasal, pasosi melléknevek esetén. Minden összhangban áll egymással egy olyan nyelvben, mint amilyet itt tervezünk.

Nagyon gyakran, amikor az idóban c van, jobbnak látszik újra bevezetni a latin ti-t, pl. tendentie, silentio, natione, sientie, pretie, ahol a t-t a szokásos módon ejtjük, nem [ʦ]-nek vagy [ʃ]-nek. Ezek egy része esetén némely nyelvben ti található a származékokban, pl. n. Pretiosen (régen, ma már Preziosen alakban használatos), dán pretiosa.

A ch, sh kettős betűk

Ámbár megalázó módon kirúgtuk a c betűt az ábécénkből, mintha mumus lenne, lehet, hogy kénytelenek leszünk újra bevezetni a ch betűkombináció részeként. Nevezetesen nagyon nagy számú szó olyan nem mellőzhető szó létezik, amelyeket ezzel a kettős betűvel írnak a franciában és az angolban, valamint néhány más olyan nyelvben is, ahová ezek a szavak bekerültek. Néhányukat felsorolom itt a nyelvtani végződésük nélkül, mivel ez utóbbiak csak később kerülnek ismertetésre: chambr, chanj, chans, charj, charlatan, charm, chas, chast, chokolat, machin, march, tuch.

A ch kérdése szoros kapcsolatban áll egy másik kettős betűvel, az sh-val, amelyet az egész világon mindenki ismerhet az olyan nevekből, mint Shakespeare, Sheffield. Ez az sh megtalálható az idóban is egy bizonyos számú szóban, amelyeket érdemes felvennünk a nyelvünkbe annak az elvnek az alapján, hogy több ember ismeri őket, mint az ugyanilyen jelentéssel rendelkező más kifejezéseket. Néhányuk egyaránt közönséges az angolban, a németben és a skandináv nyelvekben, míg másokat ezen nyelvek közül csak egyben-kettőben találjuk meg. Megadom itt a legfontosabbak ilyen szavakat a korábbiakhoz hasonlóan a nyelvtani végződésük nélkül: sham, shark, shel, shild, shirm, shov, shovel, shu, shultr, shutr.

Ezek után a következő probléma merül fel: Megtartsuk mindkét kettős betűt, vagy egyszerűsítsük le a helyzetet azzal, hogy csak az egyiket hagyjuk meg? Az utóbbi eljárás előnyösebbnek látszik, minthogy nem valószínű, hogy kétértelműség lépne fel, ha a kettőt összevonjuk, és alkalmasint olyan új szavakat sem kell majd később felvennünk, melyeknél ez a különbségtétel lényeges lenne. Ezek után az a további kérdés, hogy melyiket válasszuk a két írásmód közül, és hogyan ejtsük ezt az egységesített kettős betűt? És ezt a kérdést a legbonyolultabb megválaszolni. A ch [ʃ]-nek hangzik a franciában, [ʧ]-nek a spanyolban és többnyire az angolban, azonban van néhány angol szó, ahol a ch franciás hangértékkel bír, többek között a champagne, charade, charlatan, chauvinist, chicane, machine esetén. Az a. machine párja a németben a Maschine, de a hang ugyanaz. A ‘csekk’ jelentésű a. cheque (amerikai írásmódban check) megfelelője a németben a Scheck. Ez arra indíthat minket, hogy mindenütt az [ʃ] ejtést fogadjuk el, annál is inkább, mert a [ʧ] nagyon természetellenesnek hangzana olyan szavakban, mint az a. shame, shoe. De akkor shanj-ot, shambr-ot kell írnunk? Vagy alkalmazzuk mindenütt a francia ch írásmódot és éljünk cham-, chu- írásképpel az a. shame, shoe befogadására? Az egyik kivezető út sem tűnik minden tekintetben kielégítőnek, és attól tartok, hogy ezen a ponton nem ajánlhatok mást, minthogy átmenetileg meg kell tartani mindkét írásmódot, és meg kell engedni, hogy mindenki szabadon, a saját belátása szerint ejtsen [ʃ]-t vagy [ʧ]-t. Ugyanakkor szerencsésnek tűnhet, hogy van néhány pont, ahol szabad kezet adhatunk az egyéneknek a kölcsönös veszélyeztetés veszélye nélkül.

Valamikor a jövőben lehet, hogy lehetséges lesz az [ʃ] fonetikai jelet használni az sh és a ch kettős betűk helyett.

A z betű⁷

Van még egy nehéz betű az ábécében, amellyel itt végül foglalkoznunk kell: ez a z. A fonetikus írásrendszerben ez használatos széles körben a zöngétlen [s] (m. sz) zöngés párjának a jelölésére, valamint ilyen hangértékben szerepel általában a franciában és az angolban, pl. a. zinc, hazy, hazard. Azonban ugyanezt a hangot az utóbbi nyelvekben sokkal többször írják s betűvel, vö. rose, visit(e). A magyarban és a szláv nyelvekben szintén a z jelöli ezt a zöngés hangot. De mindenütt máshol a z-t ettől eltérő hangértékben használják, így a németben mint [ʦ], az olaszban néha mint [ʦ], egyébként mint [ʣ], a spanyolban mint [θ] (azaz angol zöngétlen th), a skandináv nyelvekben (ahol most nagyon ritkán élnek vele) mint [s]. Tehát minden okunk megvan, hogy kibukjon belőlünk a kérdés: Nem tudnánk ellenni e nélkül a többértelmű betű nélkül a novialban? Az eszperantóban, de különösen az idóban a z rendkívül gyakran használatos, nemcsak ahol két magánhangzó között a francia és az angol s betűvel él (rozo, amuzar, akuzar, fiziko), de akkor is, amikor a zöngés hang csak e nyelvek egyikében található meg (krizo ~ a. crisis, bazo ~ a. base, izo- ~ a. iso- kezdetű, vagy -ozo ~ a. -ous végű szavak), sőt abban az esetben is, amikor egyik nyelvben sincs zöngés hang (karezar ~ a. caress, mazo ~ a. mace ~ fr. massue, kazo ~ a. case ~ fr. cas nem ejtett s-szel, komizo ~ fr. commis ~ a. salesman). Nem túlzás azt állítani, hogy a z betűnek ez a kiterjedt használata az ido azon jellemzői közé tartozik, amelyet sok országban a legkevésbé kedvelnek, talán néhány fonetikus szakembert kivéve. A német, olasz, spanyol sok millió beszélője számára azonban ez mindig buktató marad. Dr. Talmey egészen odáig elmegy, hogy a zaco szóalakot javasolja ‘mondat’ jelentésben. Ez a n. Satz szóból jön az észak-német kezdőhang z-vel való jelölésével és a zamenhofi–lengyel c használatával az -o főnévvégződés előtt. Ez így egy nagyon erős érvvé válik az egész eszperantó–ido rendszer felülvizsgálata mellett.

Mint láttuk, az ido következetlen; még abban is, hogy s-et ír ott, ahol a saját elvei alapján kétség kívül z-t kellene: friso ~ fr. frise ~ a. frieze, fusilo ~ fr. fusil, gasoza ~ fr. gazeux ~ a. gaseous (rendszerint z-vel ejtve). Az s és a z ilyen némileg kaotikus megoszlásának az az eredménye, hogy annak, aki idóul akar írni, állandóan utána kell nézni a szavaknak a szótárban, beszéd közben viszont időnként nem lehet elkerülni a tétovázást, mivel nem tud mindenki minden egyes szót külön-külön pontosan megjegyezni. Nem látok más utat ennek a nehézségnek a megoldására, mint amihez a c esetén is folyamodtunk, vagyis elhagyni a z-t és mindenütt s betűvel helyettesíteni.

Úgy vélem, senkinek nem lehet kétsége aziránt, hogy egyetlen betűnek a használata ott, ahol az eszperantó és az ido hárommal, c-vel, s-sel és z-vel él, nagyon jelentős egyszerűsítést jelent, és kevesebbet kell a szavakat memorizálni. De lehet sok nyelvész, aki úgy véli, hogy ez csak a világosság rovására lehetséges, mivel ezek a hangok valóban sokszor használatosak az eszperantóban és idóban olyan szavak megkülönböztetésére, amelyek egyébként azonosak lennének. Ezeket az aggódó elméket megnyugtathatom azzal, hogy különösebb erőfeszítés nélkül el lehet kerülni a komoly félreértéseket és többértelműségeket főként azáltal, hogy elvetjük azt az eszperantó elvet, hogy mindegyik szófajnak csak egy végződése lehet. Amint a főnevek az -o-n kívül más végződést is kaphatnak, a különböző szavakhoz egész természetesen adódik a megfelelő megkülönböztető alak, pl. kasu ~ a. case ~ lat. casus ~ fr. cas ‘eset’, kase ~ a. case, box ~ fr. caisse ~ n. Kasse ‘láda, doboz, kassza’; tase ~ fr. tasse ~ n. Tasse ‘csésze’, tasa ~ ol. tacere ‘hallgat’, taso ‘hallgatás’; sinke ~ a. zinc, sinko ‘süllyedés’ (sinka ige). Az ábécérendű lista bemutatja, hogy miként lehetséges elkerülni minden komoly nehézséget a jól ismert szavak eltorzítása nélkül, mivel az aligha nevezhető súlyos hiányosságnak a novialban, ha a musa szó nőstény egeret és múzsát is jelent! (Vö. a nem természetes -o végződésű ido musino és muzo.)

Kíváncsi vagyok, vajon hány idista tudná hirtelen megmondani azt, hogy az alábbi párok tagjai közül melyik mit jelent: lanco ~ lanso, senco ~ senso, traco ~ traso, punco ~ punso, baso ~ bazo, deserto ~ dezerto, friso ~ frizo, laso ~ lazo, maso ~ mazo, paso ~ pazo. Még a legjobb nyelvésznek sincs ezen szavak többségénél semmi támpontja, ami a memóriája segítségére legyen: minden teljesen önkényes, és a z-k egy része olyan szavakban található, ahol az etnikus nyelvek mindegyikében zöngétlen hang van.

A z eltörlésének természetes következménye az, hogy a spanyoloknak, skandinávoknak nem kell megtanulniuk ezt a számukra új z hangot, és nem kell többé ragaszkodnunk ahhoz, hogy az s betű mindig a zöngétlen [s] hangnak feleljen meg: bárki szabadon [z]-nek is ejtheti. A franciák és angolok, valamint a németek és olaszok nagy része természetesen hajlani fog erre, amikor az s magánhangzók között áll, mint a rose stb. szóban. Az is lehetséges, hogy az angolok az anyanyelvi szokásukat követve az usa, exkusa igéket is [z]-vel, ugyanakkor az uso, exkuso főneveket [s]-szel ejtsék. Azaz pontosan úgy, ahogy fentebb láttuk azt, hogy a két, azaz a zárt és a nyílt e-t, melyek a franciában külön fonémák (é és è), vagyis egyes szavakban nem cserélhetők fel, a nemzetközi segédnyelvben megkülönböztetés nélkül lehet használni. Az a szabadság, hogy egy betűt kétféleképp ejthetünk, természetesen nagy előny, és teljesen különbözik attól a számos etnikus nyelvben és az occidentalban a c és a g betűk kapcsán tapasztalható gyakorlattól, hogy egy és ugyanazon betűnek a helyzetétől függően kötelezően többféle hangértéke van.

A c és a z eltávolítása az általunk használt nemzetközi szókincsből természetesen nem jelenti azt, hogy mindenütt s-et kívánunk használni helyettük: a tulajdonnevek eredeti helyesírását meg kell tartanunk ameddig a viselőik azokat meg nem változtatják, így tehát továbbra is az alábbi módon kell írnunk: Cincinnati, Cività Vecchia, Scilly, Zwickau, Zulu, Szczebrzezyn, Cecil, Poincaré, Ibañez stb. Hasonlóképpen a vegyészek valószínűleg megmaradnak az elemek nemzetközi rövidítéseinek a használata mellett: Cu ‘réz’, Cl ‘klór’, Zn ‘cink’ stb. bárhogy is alakítsuk mi a megfelelő köznyelvi szavakat a saját céljaink érdekében.

A hangsúly

Ami a hangsúlyt (a nagyobb hangerőből származó nyomaték helyét) illeti, nyilvánvaló, hogy teljesen lehetetlen egy egyszerű szabályt adni, amely megfelelne minden nép egyedi szokásának; még a legnemzetközibb szavak közül is némelyik e tekintetben eltérően ejtődik a különböző nyelvekben. Az a. character szó esetén a hangsúly az első szótagon van, a n. Charakter esetén a másodikon és a fr. caractère esetén a harmadikon; vö. még izlandi filosofi, a. philosophy, or. философия (filoszofija), n.-fr. philosophie stb. Az etnikus nyelvek közül néhány estén a hangsúly helye kötött: az izlandi, a cseh, a finn, a magyar esetén az első, a lengyel esetén az utolsó előtti, míg a francia esetén a legutolsó szótagra esik. Sok nyelv esetén azonban a hangsúly változó, így annak helyét minden egyes szó esetén külön meg kell tanulni, sőt ugyanazon szó egyes ragozott alakjaiban is eltérhet, mint az oroszban. Ha áttekintjük a nyelvtörténetet és ezen változások okait, három erős elvet találunk, amelyek néha egy irányba, néha pedig egymás ellen hatnak, ezek: az értékelv, az egységelv és a ritmus (l. az alábbi műveimet: Lehrbuch der Phonetik, XIV. fej.; Mod. Engl. Grammar, I. köt., V. fej.).

Az első elv szerint az a szótag kapja a legerősebb hangsúlyt, amelyet az egész szó értelme szempontjából a legfontosabbnak érzünk: ez különösen szembeszökő szembeállítás és érzelmi nyomaték esetén. Az egységelv akkor mutatkozik meg, amikor egy szót vagy szavak egy csoportját egy erős hangsúly tart össze általában a csoport végén. Végezetül a ritmus a bizonyul a legfontosabbnak a – főhangsúlytól egy, esetleg két hangsúlytalan szótaggal elválasztott – másodlagos hangsúly helyének a meghatározásakor.

Egy tervezett nyelv esetén a hangsúly helyét meghatározó szabálynak vagy szabályoknak a lehető legegyszerűbbeknek kell lenniük, de valamelyest figyelembe kell vennünk az előbb említett három elvet is, különösen, amikor olyan hangsúlyozáshoz vezetnek, amely megfelel annak, ami a kérdéses szavak forrásnyelveiben található hangsúly alapján természetesnek tűnik.

Nyilvánvalóan hibáznánk, ha egy, a miénkhez hasonló tervezett nyelvben csak és kizárólag az egységelvet alkalmaznánk, mindenütt az utolsó szótagot hangsúlyozva, mert az gyakran alárendelt, főként nyelvtani természetű elemet tartalmaz, és ezáltal sokszor megsértenénk az értékelvet. Másrészről ugyanúgy lehetetlen lenne mindenütt az értékelvet alkalmazni, mert hát melyik szótagot is jelölhetnénk meg a jelentés tényleges hordozójaként az olyan szavakban, mint a karakter vagy a sarlatán? Sok szóban azonban kétség nem férhet egyes szótagok kiemelt fontosságához, így például az első szótagéhoz a senda ‘küld’, blindi ‘vak’, sembla ‘tűnik’, turna ‘fordul’ stb. szavakban, a másodikéhoz az attrakto ‘vonzás’, reforme ‘reform’ stb. esetén.

Abból a tényből, hogy a szavaink többségét az újlatin nyelvekből vesszük, természetesen adódik, hogy a hangsúlynak közel kell esnie a szavak végéhez. Így ha azt tesszük meg fő szabálynak, hogy az utolsó előtti szótag a hangsúlyos, akkor egy olyan kiejtést kapunk, amely a szavak túlnyomó többségénél, mint pl. exemple, kusino, parente, krokodilo, elefante, simbole, honore, exakti, triumfa stb., a legtöbb ember számára természetesnek fog hatni. (Azonban meg kell vallani, az angol nyelvben nem is kevés szó estén a hangsúly ehhez képest megváltozott.)

Van azonban bizonyos számú eset, ahol a fenti módon megfogalmazott szabály nehézségekhez vezetne, mivel nem mindig könnyű meghatározni, hogy mi alkot egy szótagot. Vegyünk pl. olyan szavakat, mint a filio ‘vki fia’, folio ‘lapozás’, kordie ‘szív’, statue ‘szobor’, kontribuo ‘hozzájárulás’. Ezeknél az i és az u, valamint a következő magánhangzó kapcsolatát ki lehet ejteni egy szótagban (ekkor a hangsúly a megelőző szótagra esik), de ki lehet ejteni külön szótagban is hangsúlyos i-vel, illetve u-val: az előbbi rendszert alkalmazza az ido, az utóbbit az eszperantó. Hogy megelőzzük ezeket a kétségeket, a legjobbnak tűnik azt az idiom neutralban bevezetett szabályt alkalmazni, hogy a hangsúly mindig az utolsó mássalhangzót megelőző magánhangzóra essen.

De ezt a szabályt ki kell egészíteni egy mellékszabállyal, amely – az értékelvvel összhangban – kimondja, hogy az egyszerű mássalhangzós toldalékok nem változtatják meg az alapszó hangsúlyát, így a patros, patron, nulum, nulim, amad szavak az első, a families, privatim, amusad szavak a második szótagjukon hangsúlyozódnak. (Vö. később a határozószókról szóló részt⁸.)

Vannak bizonyos szavak, ahol a szabályunkból következő hangsúly természetellenesnek tűnhet azok számára, akik járatosak abban a nyelvben, ahonnan ezek a szavak származnak. De emlékeztetnünk kell arra, hogy egyrészt a formule, konsule, gondole, fasili, kritiko, teknike, Afrika, Amerika, splendidi stb. szavak a jelzett hangsúllyal nem különösebbek, mint a megfelelő francia szavak hangsúlyozása, másrészt, hogy az amfibie, insendie, junie, furie, komedie, Italia, Fransia stb. szavak kevésbé hangzanának természetesen, ha az utolsó magánhangzó előtti i-t hangsúlyoznánk. Továbbá a galerie, energie stb. szavakat is ugyanilyen hangsúllyal kell felvennünk. Azt is meg kell jegyezni, hogy sok származékszóban a másodlagos szóhangsúly éppen arra szótagra esik, amelyet egyesek hangsúlyosnak szeretnének látni: fasileso, formulisa, konsulal, amerikano, kritikal stb. A filosofia, filologia, seremonia, liturgia esetén a hangsúly a latin szerinti, amely megváltozott a franciában, ahonnan az i hangsúlyozása továbbterjedt más nyelvekbe is.

Az olyan szavakban, mint a duo, boa, a hangsúly természetes módon kerül az első szótagra. De az idee⁹, heroo szavakban és még néhányban az utolsó mássalhangzó előtti magánhangzóra eső hangsúly egy kissé furcsán hat; jóllehet az a. idea szó nagyon gyakran így hallik, legalábbis Amerikában.

Az itt megadott szabályok egyszerűbbek, mint az occidentaléi; és nincsenek olyan kivételeink, mint amiket az occidentalban a magánhangzókra teendő ékezettel kell jelölni. Ezeket az ékezeteket kényelmetlen írni, táviratozni vagy kinyomtatni, nem is szólva ezen speciális esetek megjegyzésének nehézségéről, mivel természetesen nem vehetjük biztosnak, hogy a nemzetközi mesterséges nyelv minden tanulója és használója eléggé ismeri az olasz és latin nyelvet ahhoz, hogy eleve tudja ezeknek a kivételes szavaknak a hangsúlyát.

A jóhangzás

Van még egy nagyon fontos pont, amelyet a nemzetközi nyelv fonetikája kapcsán meg kell tárgyalni. Minden nép könnyűnek találja olyan hangsorok kiejtését, melyekben magánhangzók váltakoznak egyedi mássalhangzókkal, és majdnem minden nép el tud fogadni bizonyos, könnyen ejthető mássalhangzó-kapcsolatokat (magánhangzó előtti tr, sp, bl stb.), ugyanakkor vannak más, nehéz hangkapcsolatok, amelyeket nagyon sok nép rendkívül nehezen kimondhatónak talál, különösen szó végén. A francia rendszerint feloldja a bonyolultabb torlódásokat egy ki nem írt magánhangzóval (pl. Félix(e) Faure). Az angolul beszélő olaszok gyakran járnak el ugyanígy az olyan hangkapcsolatok esetén, mint [kstr] (pl. Greek Street), vagy [ksp] (pl. sixpence). Vannak más népek, amelyek fonetikai szokásai egymás után még kevesebb mássalhangzót engednek meg, mint az olaszéi. Emiatt ha a dolgokat mindenki számára a lehető legegyszerűbbé akarjuk tenni, őrizkednünk kell az idiom neutral hibájától (melyben kisebb mértékben az occidental is osztozik), ahol sok szó bonyolult mássalhangzó-torlódásra végződik. Ehelyett inkább az eszperantót és az idót kell követnünk, amelyek hangzása zengő és a fülnek kellemes az olaszhoz és a spanyolhoz hasonlóan gyakori magánhangzós szóvégeknek köszönhetően. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nagymértékben alkalmaznánk ezen nyelvek tisztán mesterséges nyelvtani rendszerét, amely szerint minden főnév kizárólag csak o-ra, minden melléknév csak a-ra s í. t. végződhet, minthogy már láttuk és később még számos alkalommal látni fogjuk, hogy ez a rendszer sok tekintetben akadálynak bizonyul, ha a nyelvünknek a legnagyobb könnyedséget és legnagyobb nyelvtani hatékonyságot biztosítani akarjuk. Nem engedjük meg, hogy szó végére olyan hangkapcsolat essen, mint gl, gr, mpl, ks, nj stb. Minden egyes számú főnévnek magánhangzóra kell végződnie, de nem mindig ugyanarra a hangra, így pl. regle ‘szabály’, negro ‘fekete férfi’, negra ‘fekete nő’, temple ‘(nem keresztyén) templom’, sexu ‘nem(iség)’, chanjo ‘csere, vált(oztat)ás’. Minden ige (a segédigék egy részét leszámítva) szintén magánhangzóra végződik: regla, mari, distribu. Minden melléknév, amelynek a végére egyébként egynél több mássalhangzó esne, kiegészül egy i végződéssel: simpli, exakti, fixi, kapabli stb., de ez az i minden mássalhangzóra végződő melléknévhez hozzátehető, ha ez a következő szóval való kapcsolódás miatt célszerű; így a bon és a national mellett boni és nationali alakok is vannak, pl. a boni kause, nationali state kifejezésekben. A főnevekhez, igékhez és melléknevekhez járuló toldalékok (ragok és jelek) az alábbiak: s, n, m, d, t, tehát nem tartalmaznak mássalhangzó-torlódást. Az egyetlen kivétel az -nt-re végződő melléknévi igenév, de ehhez, ha akarjuk, mindig hozzáadhatjuk az -i végződést, mivel ez a szóosztály melléknévi jellegű. E toldalékokat leszámítva csak néhány elöljárószó, segédige, határozószó stb. végződik mássalhangzóra: in, kun, por, vud, kam, kel, nur, on stb. A hangsúlyozás értékelve alapján ezek általában hangsúlytalanok, ugyanakkor minden, egy adott szövegkörnyezetben fontos szó vagy magánhangzóra végződik, vagy a fentebb említett egy mássalhangzós toldalékok egyikére. Az eredmény megítélhető az e könyv végén kinyomtatott szövegekből; reményem szerint hangos felolvasásuk esetén nem keltenek túl kellemetlen benyomást a fülnek, és nem jelentenek komoly nehézséget a beszédszervek számára. A jóhangzás kérdése nagyon fontos, amikor az új nyelvet rádióban sugározzák, vagy telefonon keresztül beszélnek rajta.

---

A fordító lábjegyzetei

¹ A fonetikai átírások szögletes zárójelek [ ] között szerepelnek. Itt az angol nyelv átírására is használt IPA-féle rendszer használjuk, melynek a szövegben előforduló, magyarral nem egyező jelei: [a] rövid magyar (palócos) á, [s] sz, [ʃ] s, [ʦ] c (~ tsz), [ʧ] cs (~ ts), [θ] angol zöngétlen th, kasztíliai spanyol z, azaz kb. a fogsor közé dugott nyelvheggyel ejtett sz, [w] angol w, azaz kb. igen rövid u, [ʒ] zs, [i̯] rövid, j-szerű i, [y] ü.

² A későbbi nyelvi reform keretében Jespersen az ún. ortografikus novial keretén belül megengedte az y betű etimologikus írását [i] hangértékben, vö. Javított novial - Az y.

³ Ettől Jespersen később visszalépett, l. az előző lábjegyzetet.

⁴ Az itt következendő javaslat ellenére a c betűt az ún. ortografikus novial később visszavette az ábécébe [s] hangértékben az alábbi (4) pontnak megfelelően; vö. Javított novial - A c és a z.

⁵ Itt Jespersen a c hangot tsz hangkapcsolatnak, azaz két hangnak fogja fel. Ezzel természetesen nem érthetünk egyet, mert a zár-rés hangok (mint a c) nem valamiféle mássalhangzókból álló kettőshangzók, hanem osztatlan hangok időben változó zárképzéssel. A zárhangoknak is van kitartási szakaszuk (vö. hosszú magyar zárhangok), míg a réshangoknak is van beállási (azaz a részleges zárat képző) fázisuk, így a zár-rés hangok nem új minőséget képeznek, csak mindkét fázisuk kifejezett. Az, hogy nincs éles átmenet e hangtípusok közt, mutatja az is, hogy vita folyik arról, hogy a magyar gy és ty zárhang – azaz [ɟ], ill. [c] – vagy pedig zár-rés hang – azaz [ɟʝ], ill. [cç]. Ha Jespersennek (ill. a tradicionális nyugati fonetika iskolának) igaza lenne, akkor ilyen probléma fel sem merülhetne.

⁶ Ennek ellenére az ortografikus novial később mégis felvette a ç betűt az ábécébe, vö. Javított novial - A c és a z.

⁷ Az itt következendő javaslat ellenére a z betűt az ún. ortografikus novial később visszavette az ábécébe [s] hangértékben az alábbi (4) pontnak megfelelően; vö. Javított novial - A c és a z.

⁸ A testes határozóképzők (pl. -tem, -lok, -kas) sem feltétlenül változtatják meg a hangsúlyt, vö. A határozók képzői c. fejezet utolsó bekezdése.

⁹ A reformált novialban a szóvégi -ee hangsúlyos lesz, vö. Javított novial.