A novial

 

Az igék

Egy elfogadhatóan szabályos, ugyanakkor létező nyelveken alapuló igerendszer megalkotása a legnehezebb feladat, mivel a nyelvtan egyetlen más területén sem tartottak meg a nyelvek ilyen ősi szabálytalanságokat, illetve egyetlen más területen sem különböznek ennyire egymástól. Ennek ellenére itt kísérletet teszünk a két szempont összebékítésére, illetve arra, hogy olyan rendszert alkossunk, amelyik annak ellenére hasonlít az egyszerű kínai nyelvtanra, hogy feladná az európai jellegét és azt a képességét, hogy olyan finom árnyalatokat tudjon kifejezni, amelyeket a nyelveinkben már megszoktunk.

Egy dolog közös a jelentőséggel bíró tervezett nyelvekben: az, hogy az igéknek nincs személyt és számot jelző toldalékuk. A személyt és számot ugyanis jelöli az alany, így az igének logikusan már nem kell azokat kifejeznie. Ez a megfontolás a segítségünkre van abban, hogy eltekintsünk nagyon sok, a nyelveink többségében meglévő bonyolult jellegzetességtől.

Az igealakoknál Zamenhof feláldozta a nemzetköziséget a rendszerszerű a priori szerkezetekkel szemben azzal a kivétellel, hogy az etnikus nyelvekből vette át a melléknévi igenevek -nt és -t képzőit. Minden más a priori módon épül fel: a főnévi igenév -i képzője, a parancsoló mód -u jele, a véges (“ragozott”) igealakok -s végződése. A három fő igeidőt az a, i, o magánhangzó különbözteti meg, mind a véges alakoknál (amas ‘szeret’, amis ‘szeretett’, amos ‘szeretni fog’), mind a melléknévi igeneveknél (cselekvő amanta ‘szerető’, aminta ‘aki/ami szeretett’, amonta ‘szeretni fogó’, ill. hasonlóan a szenvedő amata, amita, amota). Ezekhez jön még a feltételes amus ‘szeretne’, amelyhez képezhetők lennének a megfelelő amunta, amuta melléknévi igenevek, de ezek nem kerültek be Zamenhof rendszerébe. Ez a magánhangzókkal való játék nem Zamenhof eredeti ötlete: -as, -is, -os jelölte a megfelelő idejű főnévi igenevet Faiguet 1765. évi rendszerében; mássalhangzó nélküli -a, -i, -o-t használt Rudelle (1858); Courtonne 1885-ben -am, -im, -om végződéseket alkalmazott ugyanilyen szerepben, sőt az eszperantóval való hasonlóság itt még teljesebb, mint a többi tervezetben, minthogy -um felel meg Zamenhof -us-ának.

Az idóban ez a magánhangzókkal való játék ki lett terjesztve a főnévi igenévre: amar ‘szeretni’, amir ‘a múltban szeretni’, amor ‘a jövőben szeretni’.

A fő ellenérv az egész rendszerrel szemben, hogy teljesen mesterséges, hiányzik mindenféle kapcsolat a természetes nyelvi szokásainkkal. Továbbá megköveteli a gyengén hangsúlyozott zárt szótagok pontos ejtését, ami sok nép (pl. angolok, oroszok) nyelvszokásaival ellentétes. A hat melléknévi igenév néhány esetben segítségünkre lehet olyan finomságok kifejezésére, amelyeket a szokványos nyelvek nem különböztetnek meg. De sokszor inkább a bőség zavarához vezetnek, különösen a szenvedő alakok esetén, ahol gyakran habozhatunk, hogy agitata vagy agitita, ornata vagy ornita (ido chambro orn*ta per flori), komplikata vagy -kita afero, restriktata vagy -tita változatokkal éljünk. Számos eszperantó- és idotanár kifejezetten elmondja, hogy ez a hat melléknévi igenév jelenti a legnagyobb problémák egyikét a tanulóik számára (vö. estus estinta ‘lett volna’ is).

A melléknévi igenevek

Valójában jobb, ha csak egy cselekvő és egy szenvedő melléknévi igenevünk van. A megfelelő végződésekre igen természetesen adódik a létező nyelvek alapján az -nt és a -t javaslat. Az előbbi ismert minden újlatin nyelvben, melyekből bizonyos számban átkerültek az angolba: a. fluent, different, latent, defendant stb. (a magyarba ezek közvetlenül a latinból kerültek be -ns formában, pl. latens, kurrens). Vö. még n. -end (-ent ejtéssel): sehend stb. és sk. -nde: seende, kallande stb. A -t végű szenvedő melléknévi igenevet megtaláljuk az olaszban, a spanyolban, az angolban a kept-hez hasonló alakokban, a skandináv nyelvekben rendszerszerűen: set, kallat, a német gyenge igékben: gesegnet, gebracht, és az oroszban néhány ige esetén.

Így az ama ‘szeret’, protekte ‘véd’, mari ‘megházasít, összead’, konstitu ‘alkot, alakít’, es ‘van’ igetövekhez az amant ~ amat, protektent ~ protektet, marient ~ marit, konstituent ~ konstitut, esent (nincs szenvedő alakja) melléknévi igenevek képezhetők. Látni fogjuk, hogy míg az -nt az -a-hoz és az -e-hez, a -t pedig bármely végmagánhangzóhoz közvetlenül hozzátehető, addig egy -e- kötőhangzó toldódik be az -i-re, -u-ra, illetve mássalhangzóra végződő tő és az -nt képző közé. Természetesen a fenti melléknévi igenévi alakok felvehetik az -i, -e, -o, -a végződéseket: amanti fema, amanto ‘szerető’, men amata ‘az én (női) szerettem’; marito ‘férj’ stb.

A hangsúlyozás: amant(i), amat(i) stb.

A főnévi igenév és a parancsoló mód

A főnévi igenevet sok tervezett nyelv az újlatin nyelvekből származó -r vagy -re végződéssel képzi (a fr. -er-ben a mássalhangzó már néma); Pirro a n. -en-t vette át. De nem szükségszerű az, hogy a főnévi igenévnek külön végződése legyen, amit az olyan egymástól távoli nyelvek is tanúsítanak, mint az angol és a kínai. Ezért mi csak az egyszerű igetövet vesszük át: ama, protekte, mari, konstitu, es. Ahol szükséges, jelölhetjük a főnévi igenévként való használatot azzal, hogy a tu szócskát tesszük elé (a tu az a. to beszélt változatából, ill. a n. zu-ból jő; a to alakot névmásként használjuk): tu lekte stranjeri lingue es plu fasil kam tu parla ‘könnyebb idegen nyelvet olvasni, mint beszélni’. De a jelölés nem kívánatos a me voli (desira, intente) lekte stb. szerkezetekben.

A tu szócska lehetővé teszi a különbségtételt a me prega vu non tu neglekte tum (= me non prega ...) ‘nem kérlek téged, hogy hagyd ezt figyelmen kívül’ és a me prega vu tu non neglekte tum ‘kérlek téged, hogy azt ne hagyd figyelmen kívül’ szerkezetek közt.

A parancsoló mód állhat sajátos végződés nélkül; az egyszerű igetövet használja sok nyelv (a. go! n. geh! lat. duc! stb.). Így a novialban is Veni! ‘Gyere! Gyertek! Jöjjön! Jöjjenek!’. A főnévi igenév és a parancsoló mód azonosságának előnyös voltára olyan jól ismert példákat hozhatunk fel, mint a n. Rechts gehen! Nicht hinauslehnen! fr. Voir page 2 stb.

Ez egyszerűbb, mint az occidentalban járatos (a. please-ből származó) ples szócska használata a főnévi igenévvel: Ples considerar! Vajon ez a formát alkalmazzuk egy indulatos parancs esetén is?

Az első és harmadik személyű felszólításokra az angolból átvehetjük a let ‘hadd’ szócskát: let nus starta ‘induljunk’ (azonban a. he would not let us start ‘nem engedett minket indulni’: lo non permised a nus tu starta). Let pluva ‘hadd essen’ (vö. fr. qu’il pleuve)! Let on pensa kom on voli ‘hadd gondolkozzanak az emberek úgy, ahogy akarnak’ (vö. fr. qu'on pense ce qu’on veut)! Az óhajt, kívánságot a mey ‘bárcsak’ szócska fejezi ki (az a. may-ből, azonban e-vel írva a maye ‘május’ hónapnévvel való egybeesés elkerülése végett): mey lo viva longitem!

A jelen és a múlt idő

Az egyszerű igető használatos továbbá a jelen időben: me ama vu; lo protekte nus stb.

Ha körülnézünk az etnikus nyelvekben, hogy megtaláljuk a múlt idő képzésének módját (ez az idő használatos a leggyakrabban a hétköznapi beszédben, az elbeszélésekben stb.; éppen ezért sürgető, hogy egyszerűen képezhető és használható legyen), úgy találjuk, hogy az újlatin nyelvek nem felelnek meg a céljainknak, mert a két múlt idejük nem elég egységes ahhoz, hogy a nemzetközi képzés alapja legyen; a szláv -l nem eléggé ismert Európa többi részén és Amerikában. De szerencsére az angolban, a skandinávban és a hollandban találunk egy céljainkra kitűnően alkalmas végződést, a -d jelet az a. lived, dán levede, svéd livade, holland leefde stb. szavakban. Ez a n. -te végződéstől sem esik messze. Így a már említett igékből képezzük az alábbi múlt idejű alakokat: amad, protekted, marid, konstitud, esed; az -e- kötőhangzó csak akkor szükséges a -d előtt, ha a tő mássalhangzóra végződik. A hangsúly ugyanoda esik, mint a főnévi igenév esetén.

A fentiek mellett hasznos, ha analitikus múlt idő is rendelkezésre áll, erre a célra az a. did adódik magától értetődően: me did ama, protekte stb. Ez utóbbi azonban a mai angollal ellentétben nem fejez ki értelmi, érzelmi stb. nyomatékot, hanem inkább Erzsébet korabeli módra használatos, ahol a he did say ugyanazt jelentette, mint a he said. A did egyszerre két igéhez is járulhat: lo did nek ama ni estima la ‘ő hn. sem nem szerette, sem nem becsülte őt nn.’, de állhat önmagában is: lo ama la, kom lo did sen unesmi marita ‘ő hn. úgy szereti őt nn., ahogy első feleségét szerette’.

A jövő idő és a feltételes mód

Az újlatin nyelvekben a jövő időt és a feltételes módot olyan alakok fejezik ki, amelyek eredetileg az (r-et tartalmazó) főnévi igenévből és a lat. habere ‘van neki’ ige kétféle alakjából álltak. Néhány tervezett nyelv ezeket veszi alapul, de némi gondot okoz az, hogy pontosan milyen legyen az r-et követő végződés. Emiatt jobb egy igető elé járuló segédigét használni. De milyen segédigét válasszunk?

A jövő idejű segédigének a sal szót javaslom1; ezt az a. shall, holland zal, sk. skal alakok támogatják, melyek gyakran használatosak a főnévi igenévvel a jövő idő kifejezésére. A legnagyobb probléma ezzel az, hogy a németek számára az erős kötelességet kifejező soll ‘kell’ segédigét idézi fel (ez a jelentés sokkal kevésbé van jelen az a. shall-ben). Az occidental a fr. va szócskát vette át; ez a forrásnyelvben közeli jövőt fejez ki, amely különösen hat az olyan mondatokban, mint “a Föld néhány millió éven belül le fog hűlni”. A novialban a va szóban összetéveszthető lenne a ha szócskával (l. lejjebb), ezenkívül nem hatna kifejezetten kellemesen az olyan kifejezésekben, mint la va ja ha fa ‘kb. ő nn. már megfogja tenni’. A vil-hez hasonló alakok sem teljesen megfelelők, jóllehet egyrészt az a. will és sk. vil nagyon gyakran csupán jövő időt jelöl, másrészt van voli ‘akar’ igénk; ugyanakkor a vil-nek sok országban könnyen akaratot kifejező jelentést tulajdonítanának. Így összességében, jóllehet nem teljesen kielégítő, a sal tűnik a legjobb megoldásnak. Annál is inkább, mivel így elkerüljük azt, hogy ugyanannak az igetőnek az alakjai felezzék ki a jövő időt és a feltételes módot: két olyan dolgot, melynek nincs köze egymáshoz. Az egyszerű jelen nagyon gyakran kifejezheti a jövőt, ha valamilyen időhatározó, mint pl. a tegnap, szerepel a mondatban.

A jövő idejű főnévi igenév könnyen képezhető: me joya tu sal visita vus ‘örülök, hogy meg foglak látogatni benneteket’. De általában az egyszerű tő elég, így a desira, expekta igék, a por elöljárószó stb. után.

A feltételes mód jelölésére a novial az a. would-ból származó vud segédigét használja. A magyarhoz hasonlóan ez az alak szolgál a valótlanság, bizonytalanság kifejezésére a feltételes fő- és alárendelt mondatokban egyaránt: si lo vud veni, me vud rida ‘ha jönne, nevetnék’.

A vud végződése a feltételes mód jeleként hasznos az olyan segédigék képzésénél, mint a povud, volud, esud, devud, amelyek különösen udvarias kérésekben stb. használhatók: Ob vu povud montra a me li vie a N? ‘Meg tudná mutatni nekem az utat N-be?’ Si vu volud repeti ... ‘Ha lenne olyan kedves megismételni ...’ Me esud felisi si me povud ‘Boldog lennék, ha képes lennék rá’ Me devud ha dikte ‘Mondanom kellett volna’ Me volud questiona ‘Szeretném megkérdezni’ stb. De nem javasolnám ennek a feltételes toldaléknak a használatát főigéken.

A befejezett igeidők

A befejezett jelen és a régmúlt (befejezett múlt) tárgyalásához értünk. Minden nyugat-európai nyelvben (németben, angolban, franciában, olaszban, spanyol, skandináv nyelvekben) van olyan szerkezet, ahol a birtoklást jelentő ige befejezett melléknévi igenévvel kapcsolódik, mint az a. I have lost, I had lost példákban. Ez megvan a újgörögben is. A szerkezet történetileg olyan mondatokból fejlődött ki, mint az a. I have found the key, amelyben még érződik az eredeti, ‘birtokomban van a megtalált kulcs’ jelentés. A megfelelő szerkezet nem működik az eszperantó–ido típusú nyelvekben, ahol a melléknévi igenév formailag melléknév, és nincs határozatlan névelő, ugyanis az ido me havas perdita klefo (vagy többes számban klefi) könnyen félreértelmezhető lenne, mint ‘van egy (ill. több) elveszett kulcsom’ a ‘kb. elvesztettem egy (ill. több) kulcsot’ befejezett jelent tartalmazó szerkezet helyett2. Ugyanígy ido me havas obliviita omno ‘elfelejtettem mindent’ vagy ‘minden elfelejtett dologgal rendelkezem’. Ez, párosulva a lengyelből, mint anyanyelvéből eredő nyelvszokással arra késztette Zamenhofot, hogy az olyan, valóban logikusabb szerkezeteket alkalmazza, mint mi estas perdinta ‘én elveszett vagyok (~ el vagyok veszve)’, mi estis perdinta ‘én elveszett voltam (~ el voltam veszve)’, mi estus perdinta ‘én elveszett lennék (~ elvesztem volna)’. Kezdetben ezt követte az ido is (me esas perdinta, me esis perdinta), de nyugat-európai szemmel ezek esetlen körülírásoknak tűnnek, így a legtöbb idista rögtön átvette az -ab- képzős új szintetikus alakokat, amikor ezeket néhány évvel később elismerték: perdabis ‘kb. (miután) elveszett’, perdabos ‘kb. majd elveszett’, perdabus ‘kb. elvesztett volna’. (Az viszont örök rejtély marad, hogy ezzel együtt a perdabas ‘kb. elveszett, el van veszve’ alakot miért nem fogadták el.) Hasonló szó belseji képzőt alkalmazott Courtonne (1885): amavam ‘kb. megszeretett’, amavom ‘kb. majd megszeretett’. Bár kis gyakorlás után könnyebb őket használni, de ezek a nagymértékben szintetikus formák nem vonzóak, különösen, amikor az -es- szenvedő képzővel kapcsolódnak: perdesabis ‘kb. (miután) elveszett, el volt veszve’, perdesabos stb. Emiatt egyszerűbb kifejezések után kell néznünk.

Ezeket az egyszerűbb kifejezéseket olyan szerkezetekben találjuk meg, amelyek a nyugat-európai alakokon alapulnak úgy, hogy az alábbiak szerint kiküszöbölünk minden félreértést. Egyrészt a ha és had segédigei alakokat használjuk, amelyek különböznek a főigeként használt have, haved birtokigétől; másrészt nem melléknévi igenevet használunk a segédigével, hanem a puszta igetövet. Így a me ha perda klefe ‘kb. elvesztettem egy kulcsot’, me had perda klefe ‘kb. (miután) elvesztettem egy kulcsot’ könnyen megkülönböztethető a me have perdat (perdati) klefe ‘van (egy) elvesz(t)ett kulcsom’, me haved perdat (perdati) klefe ‘volt (egy) elvesz(t)ett kulcsom’ kifejezésektől.

Ezekkel a segédigékkel könnyű további összetett igeidőket képezni: vu sal ha perda ‘kb. ön majd elvesztett’, la vud ha veni ‘ő nn. jött volna’. Figyeljük meg a főnévi igenévvel való használatot: es plu agreabli tu viva kam tu ha viva o tu sal viva.

Nem lehet felesleges megemlíteni, hogy a ha, ill. had segédige használatos minden igével, így azokkal a tárgyatlan igékkel is, amelyek a németben és a skandináv nyelvekben (valamint némileg az angolban is) a létigével (a. be, n. sein, sk. være) képzik a befejezett alakjaikat: lo ha veni a. he has (is) come, n. er ist gekommen, sk. han er kommen ‘kb. ő hn. megjött’; lo had veni stb. Me ha es n. ich bin gewesen ‘kb. voltam’.

Természetesen képezhetők melléknévi igenevek a segédigékből: hant veni ‘kb. megjőve’, salent veni = ido venonta. Ezek az összetett igenévi alakok szabadon használhatók határozóként, de az eszperantó–ido megfelelőikkel ellentétben nem könnyen lehetnek jelzők. Azonban erre nincs is gyakran szükség, és akkor is kiválthatók vonatkozó mellékmondatokkal. A zamenhofi la venonta tempo helyett mi a li futur(i) tempe fordulattal élünk.

A szenvedő szerkezet

Néhány régebbi tervezetben a szenvedő szerkezetet különböző elő-, utó- és szó belseji képzővel képezték, de manapság a legtöbb rendszer az újlatin nyelvekben és az angolban szokásos módot használja, azaz a létigét a szenvedő melléknévi igenévvel vagy igenevekkel. Néhány problémát felvet az, hogy az eszperantóban és az idóban egynél több szenvedő melléknévi igennév van: Mi a pontos különbség az ido esas skribita és esis skribata, illetve esas skribota és esos skribata között? Más szóval, az időt a segédigén vagy a főigén kell jelölni? Ezek a finom jelentésárnyalatok még a legtisztább fejű interlingvistát is zavarba hozzák. Továbbá, az esis skribita a maga duplán jelölt múlt idejével régmúltat jelöl, vagy a fr. a été écrit fordításaként használható, mivel esis = ‘a été’ és écrit általában = skribita (azaz szenvedő összetett múlt idő, ‘kb. íródott, írva volt’)? Couturat valahol a me esis konvinkita kifejezést a n. ich bin überzeugt worden ‘kb. meggyőztek, meg lettem győzve’ megfelelőjeként adja meg, míg másutt az írja -ata végű igenevet használva, hogy “ta sistemo esis examenata e diskusata”, jóllehet ez voltaképpen ugyanazt az igeidőt fejezi ki.

Mindezen rendszerek fogyatékosak, mivel nem ismerik a folyamatot és az állapotot kifejező szenvedő igenem közti fontos különbséget. A segédigét, mely eredeti jelentése folytán csak az utóbbit fejezné ki, az előbbi esetben is használják, pedig az állapotváltozásra utal. (Vö. az alábbi műveimet: Philos. of Grammar, 272. oldaltól, ill. Modern English Grammar, III. köt., XVII. és XVIII. fej., különösen 389. old.) Az említett nyelvek közös alakot használnak, de némelyikük hajlamos eltérő segédigét használni a folyamatot kifejező szenvedő szerkezet kifejezésére: a. get (vagy become), ol. vengo. A megkülönböztetés megvalósul a n. ich werde überzeugt és ich bin überzeugt, ill. dán jeg bliver (blir) overbevist és jeg er overbevist esetén.

A skandináv nyelvekből a novial átveszi a bli (múlt ideje blid) segédigét a folyamatot kifejező szenvedő igenem számára; ez az ige tövével áll. Az állapotot jelölő szenvedő szerkezetet magától értetődően az es segédige és a szenvedő melléknévi igenév alkotja.

Álljanak itt a továbbiakban példák, amelyek megvilágítják a megkülönböztetés fontosságát.

Li porte non es klosat nun; lum bli klosa chaki vespre e sal anke bli klosa dis vespre. ‘Az ajtó most nincs bezárva; minden este bezárják és ma este is be fogják zárni’. Me bli nultem konvikte per lon argumentes. ‘Sosem győznek meg az érvei’. Me es konviket ke lo es mentiere. ‘Meg vagyok győződve (tkp. győzve) arról, hogy ő hazug’. La es sepultet in Croydon; ob lan marito sal bli sepulte anke dar? ‘ő Croydonban van eltemetve; vajon a férjét is ott fogják eltemetni?’. Lon libres blid venda in grandi nombre. ‘A könyvei nagy számban kelnek el’. Ti libre es vendat = ha bli venda. Tum kel non bli fa disdi, morge non es fat (morge non sal es fat).: n. Was heute nicht getan wird, ist morgen nicht getan. ‘amit ma nem tesznek meg, holnap nem lesz elvégezve’. Li spenses kel non es pagat (kel non ha bli paga) sal bli paga in novembre.

A nem “eredményes” igéknél (vagyis azoknál, amelyek olyan tevékenységet jelölnek, mely nem azért kezdődött el, hogy befejeződjék) a különbség lényegtelen, így mondhatjuk, hogy bli ama = es amat ‘szeretik’, ugyanígy az olyan igékkel, mint gyűlöl, dicsér, hibáztat, csodál, lát, hall.

A -t végű melléknévi igenevet ez idáig a fő használati körére utalva szenvedő melléknévi igenévnek hívtuk. De vannak esetek – a magyarral és más etnikus nyelvekkel összhangban –, amikor az eszperantó -inta végződésnek megfelelő múlt idejű (befejezett) cselekvő melléknévi igenévként is szerepelhet. Ez indokolható azokra az igékre való hivatkozással, amelyek tárgyasként és tárgyatlanként is használatosak: a chanjat, komensat, finat alakok használhatók ‘aki/ami megváltozott, elkezdődött, befejeződött’, és ezek mintájára használhatjuk: morit ‘halott (aki meghalt)’, li falat arbre ‘a ledőlt fa’, li pasat tempe (li pasatum) ‘a múlt (idő)’. De nincs sok olyan eset, amikor ezek az alakok szükségesek (n. der gewesene Soldat = ex-soldato).

A függő beszéd

Néhány szót kell ejtenünk a sok etnikus nyelvben is ismert, de a magyarban nem létező igeidő-egyeztetésről, amely a függő beszédben fellép (vö. Philos. of Grammar, 292. oldaltól). Ennek megfelelően az alábbi angol kijelentésekben:

  1. I am ill ‘beteg vagyok’
  2. I have not yet seen her ‘még nem láttam őt’
  3. I shall soon see her ‘hamarosan meg fogom látni őt’
  4. I shall have finished by noon ‘délre kész leszek’

az igeidők megváltoznak, “eltolódnak” függő beszédben, ha a főmondat múlt időben áll:

He said that ... ‘Azt mondta, hogy ...’

  1. he was ill ‘beteg’, tkp. ‘beteg *volt’
  2. he had not yet seen her ‘még nem látta őt’, tkp. ‘még nem látta *volt őt’
  3. he should soon see her ‘hamarosan meg fogja látni őt’, tkp. ‘hamarosan *meglátná őt’
  4. he should have finished by noon ‘délre kész lesz’, tkp. ‘délre kész *lenne’

Ez az igeidő-eltolódás nagyon természetes nyelvi folyamat és használata gyakran elkerülhetetlen, pl. a. He told me that he was ill, but now he is all right ‘Azt mondta, hogy beteg, de most már jól van’. Látható, hogy a magyar az igeidők egyeztetése helyett a már határozószóval fejezi ki azt, hogy a két, formailag jelen idővel jelölt történés fizikailag nem azonos időben játszódik le.

Ezekből az esetekből az angol nyelvhasználat az igeidő-eltolódást kiterjesztette olyan esetekre is, ahol ez nem logikailag, hanem gondolatilag indokolt: a. I didn’t know who he was ‘Nem tudtam, hogy ő kicsoda (volt)’. Megfigyelhető, hogy ebben az esetben a magyarban is lehetséges a mellékmondatban “eltolt” múlt idő használata!

Az oroszban, miként a magyarban is, az a szabály, hogy a függő beszédben ugyanaz az igeidő használatos, mint az egyenes beszédben. Ilyen módon a fenti 1. mondat angolul így hangzana: He said that he is ill, ill. hasonlóan a többi mondatban is. Ezt az egyeztetést nem kívánó szabályt alkalmazta Zamenhof az eszperantóban, és az eszperantóból az ido is átvette. Ennek indoka talán az lehetett, hogy ellenkező esetben új igeidőt kellett volna bevezetni az 3. mondatbeli eltolt jövő kifejezésére. Az angol itt ugyanazt az alakot használja, mint a bizonytalan állításokat kifejező feltételes mondatokban (vagyis formailag a feltételes módot). Ugyanígy jár el a francia is, ahol az il disait qu’il écrirait le plus tôt possible függő mondat megfelel a j’écrirai le plus tôt possible egyenes állításnak, így az igealak megegyezik a feltételes j’écrirais si je savais son adresse kijelentésben használttal.

Nos, a novialban nincs olyan kényszer, hogy az orosz (ill. magyar) szabályt kövessük, és egyszerűen képezhetjük az eszperantóból és az idóból hiányzó eltolt jövő időt úgy, hogy az -ed jelet a sal segédigéhez tesszük: saled.3 A fenti mondatok így az alábbiak szerint fordíthatók le:

Lo dikted ke ... ‘Azt mondta, hogy ...’

  1. lo esed malad ‘beteg’, tkp. ‘beteg *volt’
  2. lo had non ankore vida la ‘még nem látta őt’, tkp. ‘még nem látta *volt őt’
  3. lo saled bald vida la ‘hamarosan meg fogja látni őt’, tkp. ‘hamarosan meg *fogta látni őt’
  4. lo saled ha fina ante medidi ‘délre kész lesz’, tkp. ‘délre kész *fogta lenni’

Sőt az igeidő-eltolódást ismerő természetes nyelvekből is hiányzó eltolt feltételes mód is képezhető a vuded ‘-ná/né *volt’ használatával.

Az igerendszer

Végezetül áttekintést adok a novial igerendszerének főbb elemeiről:

CSELEKVŐ SZENVEDŐ
me protekte me bli protekte
me protekted (did protekte) me blid protekte
me ha protekte me ha bli protekte
me had protekte me had bli protekte
me sal protekte me sal bli protekte
me sal ha protekte me sal ha bli protekte
me vud protekte me vud bli protekte
me vud ha protekte me vud ha bli protekte

Ezen kifejezések közül a legösszetettebbek nem fognak gyakran előfordulni a tényleges beszédben, itt is csak a teljesség kedvéért szerepelnek.

Felhívnám a figyelmet arra az előnyre, amely az igető változatlan alakban való használatából származik, nevezetesen az alábbiakhoz hasonló kifejezések képezhetőségére: me non ha e non sal responda ‘nem válaszoltam és nem is fogok [válaszolni]’. Ob vu ha manja? ‘Ettél már?’ No, non ankore, ma men fratre ha ja e me sal bald ‘Nem, még nem, de a fivérem már evett, és én hamarosan fogok’. Az angolban általában hibásnak tekintik azt a használatot, ahogy Byron írt a levelében: “I have not and shall not answer ... whatever I may, or have, or shall feel”. A novialban ezek a szerkezetek elég egyszerűek, miként az olyan kifejezések is, mint Me ama la kom me ha men matra e kom me sal men filies ‘Szeretem őt nn., miként szerettem az anyámat és szeretni fogom a gyermekeimet’.

Elhangzott az az ellenvetés, hogy a változatlan igető kiterjesztett használata félreérthető az olyan kifejezésekben, mint “me ha lekte e studia”, ill. “lo bli ama e adora”, mivel a második ige felfogható egyrészt a segédigéhez kötődőnek, másrészt attól független egyszerű jelen idejű alaknak. Ez sokkal veszélyesebbnek látszik elméletben, mint a gyakorlatban, mint ahogy az kitűnik az angollal való összevetésből is, ahol a put ugyanilyen félreérthető: “I shall read and put back the book”, ill. “I have read and put back the book” (a read ige két különböző kiejtésének nincs jelentősége a kérdés szempontjából). Mindkét mondatban a shall és a have magától értetődően hozzátartozik mindkét igéhez, és ugyanez igaz a “I shall read the book and put it back” és “I have read the book and put it back” mondatokra is, annak ellenére, hogy a segédige távolsága nagyobb. Ha a beszélő vagy az író azt akarja, hogy a második ige független, jelen idejű legyen, erre egyértelműen utalhat a nun ‘most’ határozószó beszúrásával vagy a személyes névmás megismétlésével: Me ha (sal) lekte li libre e nun retroposi lum. Ugyanígy Me ha omnitem estima e nun ama lo. Me ha lekte e me studia lon libres kun intereso. Az olyan mondat, mint a Lo bli ama e adora nem érthető félre, mivel az ‘őt szeretik és ő csodál’ értelmezés esetén a tárgyat is ki kellene tenni, az így kapott Lo bli ama e adora sen fratres sem félreérthető. (Itt a lo bli ama da omnes e ... ‘őt mindenki szereti és ...’ változat sokkal természetesebbnek hat, mint a puszta ige használata.) A Lo ha bli konverte e kreda a Deo mondat ugyanígy egyértelmű; ekképpen beláttuk, hogy a végződés nélküli igető használata természetes mondatok esetén nem jelent említésre érdemes nehézséget, és a nyelv csak természetes mondatokra épül.

Először arra gondoltam, hogy a német alapján a vird szócskát fogom használni szenvedő segédigeként, de megváltoztattam a véleményemet, annak ellenére, hogy a bli kevesebb embernek ismerős, mint a vird. Ennek az volt az oka, hogy tartottam attól a félreértéstől, amely abból eredhet, hogy a n. wird cselekvő igenemben is használatos: a lo vird vida könnyen félreérthető lenne, mint er wird sehen ‘látni fog’ az er wird gesehen ‘látszódik’ helyett.

Az ido videsas, videsis, videsos stb. szintetikus formái nem megfelelők, mivel a legfontosabb elem, ami a szenvedő igenemet mutatná, elmarad, és csak az üres létige szúródik be. További nehézségek merülnek fel az -eso végű igei főnevek esetén: minthogy a vinkeso szó jelentése a. being beaten ‘legyőzetés, vereség’ a richeso-é pedig a. being rich ‘gazdagság’ egy angol anyanyelvű a “megfordíthatóság” elvéből következően azt hihetné, hogy vinka = a. beaten ‘legyőzött’, ami természetesen abszurd. Továbbá, minthogy a ‘vall (hitet, tant)’ jelentésű profetesar ige tárgyas, így akár egy “kacifántos” profetesesas ‘(hit, tan) megvallódik’ (nov. bli profetira) alakot is megalkothatunk. Egészében véve az ido szintetikus formái sokszor nehézkesek: olyan szenvedő igék képezhetők, mint naturaligesabis, elektrizadesabos, melyek nincsenek messze attól, hogy túltegyenek egyes volapük képzéseken.

A fő különbségek az eszperantó és az ido rendszere, valamint a miénk között az alábbi:. (1) A novialban a nyelvtani elemek önálló szavak, míg az eszperantóban és az idóban elválaszthatatlan szóelemek (jelek, képzők): igaz, hogy Zamenhof azt állította, hogy képzői stb. önállók és elválaszthatók (ami ahhoz a furcsasághoz vezet, hogy a képzők önmagukban szóként használhatók, mint az inda, igi), de ez nem igaz az as, is, u, i stb. igevégződésekre4. A novial segédigék elválaszthatóságát mutatja az, hogy határozószót stb. szúrhatunk be utánuk: le ha non vida; le sal unesmim veni e aftru parla kun nus. (2) A nyelvtani elemek sorrendje természetszerűleg pontosan fordított: ido vid-ab-os = sal ha vida.

A latino sine flexione és az occidental néhány analitikus igealakja funkcióját tekintve némileg hasonló a miénkhez, de nem túl jól lettek kiválasztva. Így Peano a tőle megszokott etimológiai elkötelezettséggel az indoeurópai e augmentumot (előragot) használja a múlt jelölésére, nem gondolva bele, hogy ez az elem pár ezer évvel ezelőtt eltűnt a nyelveinkből. ő nem jött rá, hogy a nemzetközi nyelvben csak a még élő és ténylegesen használt jellemzők kívánatosak. A jövőt nála az i jelöli, amely szintén egy régi indoeurópai gyök, de ez, amennyire tudom, soha nem volt használatos egy nyelvben sem önmagában a jövő idő kifejezésére. Az occidentalban fe jelzi a múlt időt, annak ellenére, hogy ez egy francia ige jelen idejű alakja, amelyet sosem használtak ilyen értelemben. De Wahl érvként az a. did segédigére hivatkozott, de ebben az esetben miért ne vegyük már ezt a létező, kész alakot? A jövőt a franciából átvett va szócska jelöli, a feltételes módot pedig a vell, amely vélhetően a lat. vellem szóból származik.

A fordító lábjegyzetei

1 Jespersen később elfogadta, hogy a jövő időt a sal (saled) helyett inkább a ve (ved) partikula fejezze ki, vö. Javított novial, 1. § Alternatív formák, magyarul / novialul.

2 Itt valószínűleg fordított megfogalmazással kellett volna élni: ... az ido me havas perdita klefo (vagy többes számban klefi) könnyen félreértelmezhető lenne, mint ‘kb. elvesztettem egy (ill. több) kulcsot’ befejezett jelent tartalmazó szerkezet a ‘van egy (ill. több) elveszett kulcsom’ kifejezés helyett.

3 A saled-et felváltó újabb segédigei alak a ved, vö. 1. megjegyzés, fentebb.

4 Ez magyar szempontból érthető, mivel az -as, -is, -u, -i stb. végződések jelek, az önállóság pedig csak a képzőkre vonatkozik. A két toldalékfajta közti különbség strukturálisan tetten érhető, hiszen a képzők sosem kerülhetnek a szavak végére, mindig valami jel (végződés), pl. -o, -a, -e, -i, -as stb. áll utánuk.