Novial

Ez a könyv egy védőbeszéd a mesterséges nemzetközi segédnyelvért, és már a kezdeteknél érdemes tisztázni, hogy mit jelentenek ezek a jelzők. Mesterséges, vagyis tudatosan készült egy ember, vagy emberek egy csoportja által, szemben olyan természetes nyelvekkel, mint az angol, francia stb., amelyeket nemzedékek óta beszélnek, és amelyek fejlődése zömmel anélkül ment végbe, hogy az egyének tudatában lettek volna a változásoknak. De a “mesterséges” kifejezés hajlamos előítéletet kelteni azzal a nyelvvel szemben, amit itt tárgyalunk. Minthogy az én dolgom az lesz ebben a könyvben, hogy bemutassam, milyen nagy mértékben “természetes” lehet egy ilyen nyelv, így inkább a “tervezett” nyelv fordulattal fogok élni, és ahelyett, hogy létező nyelveket természetesnek hívnám, a pontosabb etnikus nyelv kifejezést használom.

A következő jelző a nemzetközi. Vagyis a nyelvet nem egyetlen nép, egyetlen ország használatára szánják, hanem olyan egyéneknek, akik bár különböző nemzetiségűek, de van közös megbeszélnivalójuk.

A harmadik: a segéd. Ez arra utal, hogy a nemzetközi nyelvünk csak az etnikus nyelvek egyfajta helyettesítője kíván lenni, amikor azok nem képesek kapcsolatteremtési eszközként szolgálni. Nem cél az, hogy egy új nyelvvel helyettesítsük a létező nyelveket: senki sem gondolhatja józanul, hogy rá lehet venni a népeket arra, hogy felejtsék el a saját nyelvüket, és egyezzenek meg egy minden célra jó pótlék használatában. Sok országban sok értelmes férfi és nő azért tartja érdemesnek a nemzetközi segédnyelvi eszméért dolgozni, hogy egy művelt angol egy művelt spanyollal, hollanddal vagy bolgárral találkozva biztos lehessen abban, hogy megértik őt, ha egy erre a célra szolgáló tervezett nyelven fejezi ki magát; vagy azért, hogy szabadon lehessen nemzetközi politikai, tudományos vagy kereskedelmi tanácskozásokat és konferenciákat tartani úgy, hogy ne kelljen tolmácsokat alkalmazni és a több országot érintő dokumentumokat elég legyen egyetlen nyelven elkészíteni.

Amire tehát mi interlingvisták gondolunk, az nem az, amit Schleyer volapükjének nagyzoló “Menade bal, püki bal” (egy emberiségnek egy nyelvet) jelmondata állít, hanem inkább az, amit Bollack, egy másik mesterséges nyelv készítője mottóul választott: Második nyelv mindenkinek. Az új nemzetközi nyelv nem csorbítaná az anyanyelv szent és sérthetetlen jogait, hanem csak akkor használnák, ha két vagy több olyan személynek van beszélni vagy írni valója egymással, akik járatlanok a másik nyelvében.

A nemzetközi nyelv szükségessége

Egy amerikai elutazhat Bostonból San Franciscóba anélkül, hogy egynél több nyelvet hallana. De ha ugyanezt a távolságot az Atlanti Óceán innenső oldalán tenné meg, teljesen másfajta történetet mesélne el nekünk. Tegyük fel, hogy Oslóból indulna dél vagy dél-kelet felé: ekkor meglehet hallaná a norvég, a svéd, a dán, a német, a csehszlovák, a magyar, a román, a bolgár, a török, a görög és az egyiptomi arab nyelvet, valamint egy kis angolt – tizenkét különböző nyelvet, amelyeknek többsége teljesen érthetetlen lenne neki. És még nem is hallotta volna az Európában beszélt nyelvek felét sem. Bábel átka még mindig rajtunk van. Milyen sok ember került olyan helyzetbe, ahol a nyelvi akadályok komoly hátrányt jelentettek számukra, amikor szabadon kívántak volna kommunikálni valakivel, kérdéseket feltenni, információt kapni vagy adni stb., és képtelenek voltak erre a maguk vagy a másik fél elégtelen nyelvtudása miatt! Nem túl kellemes mégoly érdekes vitába is elegyedni, ha azt érzed, hogy miközben a legjobb érveid neked vannak, a vitapartnernek fölénye van, mivel a társalgás az ő nyelvén folyik, amelyen te csak azt vagy képes kifejezni, amit azon a nyelven tudsz, de ő bármit el tud mondani, amit csak akar. A tudományos konferenciákon, mint Pfaundler professzor mondja, “csak kevesen tudnak részt venni a vitákban, és sokaknak meg kell elégedniük azzal, ha egyáltalán képesek megérteni a rendszerint pergőn előadott értekezéseket. Sokszor fontos bírálatok nem hangzanak el, mert egyesek nem lévén képesek megvitatni a kérdést idegen nyelven, nem akarják kitenni magukat a visszautasítás lehetőségének, amelyet nem is annyira a szóban forgó tárgy nem ismerete, hanem a kifejezőkészség hiánya idéz elő. Minden konferencia-résztvevőnek ismerős az, hogy amikor az előadások nyelve megváltozik, a hallgatóság jelentős része több-kevesebb zajjal távozik, hogy ne kelljen olyan értekezést hallgatnia, amelyet nem ért.”

Néha a nemzetközi tanácskozásokon a három fő nyelv használata megengedett, és minden egyes külön beszédet le kell fordítani a másik kettőre. Jelen voltam egy ilyen konferencián 1910-ben Koppenhágában, és láttam, hogy szükségszerűen milyen kibírhatatlan ez a vontatott ismétlés, legkevésbé sem azoknak, akik, mint én, tökéletes könnyedséggel értenek angolul, franciául és németül: az elkerülhetetlen szünetek mindent kizárnak, ami a valódi élénk vitára emlékeztetne, nem is szólva a sok nem megfelelő, hevenyészett fordításról.

A nyomtatott anyagok tekintetében a helyzet némileg jobb, de nem teljesen kielégítő. A legtöbb tudós manapság képes arra, hogy a saját szakterületén könyveket és cikkeket olvasson a három fő nyelven, angolul, németül és franciául; de ez már többé nem elég. Az utolsó száz év legfontosabb jelenségeinek egyike a politikában, az irodalomban, a képzőművészetben és más területeken megfigyelhető nemzeti mozgalom. Minden kis nép jogokat követel magának, minden lehető alkalommal kitűzi a zászlaját, hogy erősebb szomszédaiktól való függetlenségét kimutassa. A felsőoktatás mindenütt tapasztalható folytonos javulása szerencsére lehetősé tette, hogy tudományos tárgyú könyveket adjanak ki még viszonylag kis népek által beszélt nyelveken is. De ami előny ezeknek az országoknak, az bizonyos esetekben káros a világ egésze számára, sőt még a szerzők számára is, minthogy globális elterjedtséget érdemlő gondolatok most csak az érdeklődők egy kis hányadának elérhetők. A saját területemen lehetőségem volt látni, hogy egy dánul írt kitűnő munka, amely mély benyomást gyakorolhatott volna a kortárs nyelvészetre, a gyakorlatban Skandinávián kívül ismeretlen maradt. (L. Language c. könyvem Raskkal és Bredsdorff-fal foglalkozó részeit, de említhettem volna Westergaard-t és Thomsent is.) A berlini akadémia volt titkára, a kitűnő klasszika-filológus, H. Diels mondta: “Kiszámíthatatlan az az intellektuális veszteség, amelyet minden évben elszenvedünk a kis, de nagyon tehetséges, tudományosan aktív népek azon nemzeti hobbija miatt, hogy ragaszkodnak ahhoz, hogy a tudományos művek (amelyek közül nem minden fordítható le) a saját, szűkre behatárolt nyelvükön jelenjék meg.”. Ami engem illet, bár életem nagy részét különböző nyelvek tanulmányozásának szenteltem, néha kénytelen voltam amiatt olvasatlanul félretenni olyan könyveket és cikkeket, amelyek pedig nagyon érdekeltek, mert történetesen olyan nyelven íródtak, amelyet nem eléggé ismertem.

Az idegennyelv-tudás hiánya

Kantot 1803-ban először Edinburgh-ban nem a német eredetiből, hanem francia fordításból ismerték meg. John Stuart Mill tudott olvasni németül, bár nehézséggel, de jobban szerette fordításokat, és sose lett volna képes kiismerni magát egy német vasútállomáson. Amikor Carlyle találkozott Louis Blanc-nal, “a legnagyobb mulatság volt figyelni a társalgásukat. Carlyle franciája az ő lefordíthatatlan angoljának szó szerinti átültetése volt, ráadásul kifejezett skót akcentussal kiejtve. Louis Blanc egyáltalán nem tudta megérteni őt, de figyelmesen hallgatott, és teljesen másra válaszolt” (Car. Fox.). Faraday nem tudott németül, és emiatt Robert Mayer és Helmholtz kutatásai “csukott könyv” voltak számára. “Mennyire másként alakult volna az anglikán egyház ügye”, mondta Dean Stanley, “ha Newman tudott volna németül olvasni”. Amikor egy német tudós elküldte a Macbeth egy jegyzettekkel ellátott kiadását dr. Furnivallnak, a Új Shakespeare Társaság (New Shakespeare Society), a Korai Angol Szövegek Társasága (Early English Text Society) stb. igazgatójának, az utóbbi azt írta vissza, hogy sajnálattal nem tudta elolvasni a jegyzeteket, de az ábrákból látható, hogy a szerző metrikus kérdésekkel foglalkozik. Amikor Zola elmenekült Franciaországból a Dreyfus-ügy kapcsán, teljesen képtelen volt megértetni magát angolul. És ugyanez volt a helyzet Herman Bang dán költővel, aki szerencsétlenül halt meg 1912-ben Amerikában úgy, hogy a legegyszerűbb kívánságait sem sikerült megértetnie a körülötte lévőkkel.

A nyelvtudás hasonló hiánya államférfiak közt sem ismeretlen. Azt mondják, hogy káros volt Dániának az elmúlt évszázad közepének nehéz politikai helyzetében, hogy Madvig (a nagy latinista) és a többi miniszter rosszul beszéltek franciául, és húzódoztak attól, hogy rossz franciasággal társalogjanak a külföldi nagykövetekkel. Hasonló történetek ismertek a világháborúból. Sir Edward Gray nem beszélt franciául, Canbon, a francia követ pedig törte az angolt. Lord Kitchener kivételével egy francia vagy angol tábornok sem beszélt jól a másik nép nyelvén, és a békekonferencián Clemanceau indokolatlan előnyre tett szert, mivel ő volt gyakorlatban az egyetlen, aki teljesen bírta mindkét nyelvet. Nem szükséges túlzott bölcsesség ahhoz, hogy megértsük, a különböző nemzetiségű tekintélyes államférfiak közti, a világot érintő ügyekről szóló bizalmas megbeszélések sokat veszítenek azzal, ha tolmácsok segítségével kell őket megtartani: mennyivel jobb lenne, ha e világ hatalmasságai nyelvi szempontból egyenrangúan találkozhatnának. – De ez csak egy teljesen semleges nyelvvel valósulhatna meg.

Igaz, hogy vannak fordítóink és tolmácsaink, de jó és hatékony fordítókból nincs elég, és nem is nagyon olcsók. Pankhurst kisasszony könyvéből veszem az adatot, hogy 1926-ban a Népszövetség genfi munkatársai közt, a gyors- és gépírókon felül, 29 fordító és tolmács volt, akiknek a bére 19 800 fontot tett ki. És akkor a Népszövetség még csak egy szerény kezdete annak az egész világra kiterjedő óriási politikai szervezetnek, amelynek meg kell születnie a nem is olyan távoli jövőben!

Úgy tűnik, az olcsó utazás, a világ minden zugát behálózó kereskedelmi kapcsolatok, a repülőgépek és a rádiózás, a nemzetközi tudomány és a világpolitika ezen napjaiban a kereskedőknek, műszaki embereknek, tudósoknak, irodalmároknak, politikusoknak, valójában mindenkinek sürgős szüksége van olyan könnyű eszközre, amellyel kapcsolatba léphet idegenekkel, és többet tudhat meg róluk, mint amire gúzsba kötött nyelvű turistaként képes idegen országokat járva. A “nemzetközi” szót csak 1780-ban alkotta meg Jeremy Bentham – mára pedig eljutottunk arra a pontra, hogy szükségünk van egy nemzetközi nyelvre.

Hadd említsem meg itt az új találmányt, a hangosfilmet, amelyet most fejlesztenek ritka technikai tökélyre. Amikor Axel Petersen és Arnold Poulsen phono-filmjét bemutatták egy kis közönségnek Koppenhágában, a gondolataim előreszaladtak abba az időbe, amikor ezzel az eszközzel lehetővé válhat az, hogy előadások és beszédek láthatók, hallhatók és érthetők legyenek szerte a világban – a mozi és a rádió előnyeinek kombinációja így még hasznosabbá válik a nemzetközi nyelv eszközeivel!

Egy létező nyelv?

Sok ember itt megáll, és azt mondja: igen, elfogadjuk, hogy kívánatos lenne, ha egyetlen nyelvet használnánk mindenütt. De nem az lenne a legjobb, ha kiválasztanánk egy létező nyelvet, és azt használnánk két vagy több nép közti kommunikáció során, még ha azok egyike anyanyelvként ismeri azt a nyelvet? A válasz az, hogy bármennyire átgondoltan választanánk ki is egy nyelvet erre a célra, a nemzetközi féltékenység miatt legyőzhetetlen akadályok elé kerülnénk. A franciák és németek egyaránt foggal és körömmel harcolnának azon javaslat ellen, hogy az angol legyen az általánosan elismert nemzetközi nyelv, a franciák és angolok pedig a német ellen stb. És természetesen egy ilyen választás roppant hátrányt jelentene az összes többi nép számára. Az sem lenne elképzelhető, hogy minden nép egyetértsen egy kisebb nép nyelvének kiválasztásában: ábrándokat kergető emberek csakugyan javasolták a norvéget és az örményt! Egy jó adag kényszerrel járna arra bírni az embereket szerte a világban, hogy ezen nyelvek bármelyikét elsajátítsák, ugyanakkor az így a nyelvileg legkedvezőbb helyzetbe hozott népnek kétes dicsőséget jelentene látni a szeretett nyelvét megcsonkítva és sárba taposva mindenütt, minthogy ez a helyzet óhatatlanul ezzel járna.

Egyszer, amikor ezt a tárgyat vitattam meg egy híres belga történésszel, és felpanaszoltam azt a nehézséget, amellyel a kis országba született tudósok szembesülnek, a partnerem ezt mondta: Ahelyett, hogy mesterséges nyelvet készítenének, önöknek dánoknak jobb lenne franciául írni; ha a dolog jó, szívesen fogjuk olvasni, még ha rossz franciasággal is lesz írva. Erre azt feleltem, hogy senki sem tudja elkerülni, hogy valamilyen mértékben ne bosszantsa fel, ha a nyelvét nyelvtani és frazeológiai hibáktól elcsúfítva olvassa, valamint hogy egy dán könnyebbnek találhatja azt, hogy megtanuljon idóul (ill. most már novialul) tökéletesen írni, mint hibásan franciául; ezenkívül megtakaríthatja magának az alsóbbrendűség kellemetlen érzését, mellyel mindig szembesülnie kell, amikor komoly könyvet vagy cikket próbál írni egy idegen etnikus nyelven.

Latin?

A latin évszázadokig volt a magas értelmiség nemzetközi nyelve, és a római katolikus egyház máig elterjedten használja: miért ne élesszük fel hát minden más célra is? Kétségtelenül meglenne az az előnye, hogy semleges lenne, és így elkerülnénk az előző fejezetben említett ellenvetéseket. Annak a kevés filológusnak, akik a latin ilyen szerepéről álmodnak, az alábbi magától értetődő válasz adható: a latinnak volt ilyen pozíciója, de visszavonhatatlanul elvesztette azt az utóbbi három (vagy még több) évszázad természetes fejlődésének következtében. Még a klasszika-filológusok is csak igen kevéssé használják a latint a cikkeikben. És az ő szűk körükön kívül igen kevés ember képes manapság olvasni, még kevesebben beszélni vagy írni latinul annak ellenére, hogy sok iskolában nagy óraszámban tanítják ezt a nyelvet. Hány tudós lenne képes elolvasni Newton vagy Tycho Brahe munkáit eredetiben? És hányan vannak azok, akik latinul olvasnák akárcsak az olyan kitűnő műveket, mint Erasmus Encomimum Moriæja vagy Holberg Nicolaus Climiusa? Amikor a saját korunk fogalmait kellene kifejezni, a klasszikus latin hiányosságai könyörtelen világossággal kiderülnek: a telefonoknak, a gépjárműveknek és a szikratávírónak nincs helye a cicerói latinban, és kevéssé lenne célravezető neolatin szavakat kovácsolni ezek és más modern találmányok kifejezésére, mivel a nyelv egész struktúrája a bonyolult szóalakjaival és csavart mondatok megalkotására csábító összetett szintaxisával végképp annyira ősrégivé vált, hogy mi itt a huszadik században visszahőkölünk attól, hogy gondolatainkat ilyen köntösbe öltöztessük.

Újabban G. de Reynold két figyelemre méltó cikkében (melyek a Revue de Genève 1925. májusi és júniusi számában jelentek meg) – az eszperantó barbarizmusainak maró kritikája és a mesterséges nyelvek eszméjének, általam szélsőségesnek és igazságtalannak vélt, elítélése után – előállt azzal a tervvel, hogy ne a klasszikus latint, hanem az egyszerűbb mondatszerkezetekkel (quod kötőszóval bevezetett mellékmondatok a főnévi igeneves szerkezetek helyett stb.), valamint további modernizált sajátosságokkal rendelkező középkori latint használjuk nemzetközi nyelvként. De Reynold úgy gondolja, hogy könnyű lesz az összes országból összegyűlt filológusoknak és szakértőknek egy konferencián egyetérteni egy, a latin szóalakokat és kifejezéskészletet a mai használatra adaptáló rendszerben. Ez a véleményem szerint sokkal utópisztikusabb terv, mint amit az alábbiakban javaslok. Mert hol kezdődjön egy ilyen konferencia, és hol végződjön? A rendhagyó igéknél? Úgy gondolom, a latin szerelmesei el fogják vetni a sum, es, est ‘vagyok, vagy, van’ egyszerűsítését. Valamint hol húzzuk meg a határt a kötőmód, az ablatívusz stb. használatában s í. t.? Továbbá mi legyen a szavak jelentésével és használatával: a bellum classium tengeri hadviselést jelentsen, vagy pedig a modern értelem szerinti osztályharcot? A redactio, sociologia, eventualitas, fixatio, realismus, radicalismus, jurista, vegetarianus és a többi új szóalkotást természetesen felvennénk a klasszika-filológusok tiltakozása ellenére, de mi legyen a radiummal és a radio-val, nem mint a radius esetformáival, hanem önálló szavakkal? Hasonló kérdések százai elkerülhetetlenül felmerülnének, és meglehet a konferencia résztvevői kis csoportokba tömörülnének a leginkább eltérő álláspontok mentén – egyesek a Vulgata latinját preferálnák, mások a Erasmusét, míg megint mások a ragozást egyszerűsítenék néhány ponton, a többiek pedig nagyobb mértékben, egészen Peano Latino sine flexionéjának híveiig, amely nem kevés filológus szemében az általuk szeretett latin barbár megszentségtelenítése, valamint kétségkívül nagyon messze áll de Reynold elképzelésétől. De Reynold ékesszóló védőbeszédének ismételt elolvasása után se tudok másként tekinteni a latinra, mint visszafordíthatatlanul halott nyelvre, legalábbis a mi szempontjainkat tekintve, minthogy nemcsak a filológusok érdekeit kell kielégítenünk, hanem a kereskedőkét, a műszakiakét, a politikusokét és a gyakorlati világ más embereikét is. Nincs értelme azzal érvelni, hogy a latin kultúra, és rajta keresztül a latin nyelv ezerféleképp átjárta és átjárja a modern életet. Ezt senki nem tagadja, és emiatt a latin jelentős számú elemének szükségszerűen be kell kerülnie a jövő nemzetközi nyelvébe – de csak azoknak az elemeknek, amelyek bizonyították az életképességüket azzal, hogy a jelenleg beszélt nyelvekben megmaradtak: ez az a próba, amely abban dönt, hogy mit használjunk fel és mit nem.

A döntő érv azonban, ami miatt el kell vetnünk a létező nyelvek használatát, élőkét is, holtakét is, az az, hogy mindegyikük sokszorosan nehezebb, mint amilyen egy tervezett nyelv lehet, vagy mint azok a tervezett nyelvek, amelyeknek esélyük van a kiválasztásra. Sőt a II. részben megpróbálom bemutatni, hogy bizonyos tekintetben lehetséges még messzebb menni az egyszerűsítés terén, mint amennyire az eddig javasolt mesterséges nyelvek elmentek. Az alábbiakban az lesz a feladatunk, hogy végigvegyük azokat az ellenvetéseket, amelyeket a tervezett nyelvek eszméje ellen folytonosan felvetnek, és hogy bemutassuk, ezek távolról sem meggyőzőek.

A tervezett nyelvekkel szembeni ellenvetések

Ellenvetések egyaránt jönnek hivatásos nyelvészektől és laikusoktól. Az előbbiek közt elsősorban a német összehasonlító nyelvészet két vezető egyéniségét kell megemlítenem, Brugmannt és Leskient, jóllehet az ő támadásaik akkor hangzottak el, amikor az eszperantó éppen támogatásra kezdett találni; pedig a későbbi nyelvek nem kevés olyan hiányosságot elkerültek, amelyet a két lipcsei professzor hibáztatott. 1925-ben G. Günthert professzor a Grundfragen der Sprachwissenschaft c. munkájában az egész eszmét ad absurdum próbálta lefokozni, de az üggyel kapcsolatos tényekről való ilyen elégtelen ismeretek mellett és ilyen elfogult álláspont birtokában a semminél is kevesebbet bizonyított. Nagy hiba lenne azt feltételezni, hogy a hivatásos nyelvészek testületileg a tervezett nyelvek ellen vannak; sokkal helyesebb lenne azt mondani, hogy azok, akik leginkább elmerültek a kérdésben, azok vannak a leginkább elkötelezve irántuk. Az eszme érdekében elméletben megszólalók között említhetném Schudardtot, Vilhelm Thomsent és Meillet-t – hármat a nyelvészvilág legnagyobb csillagai közül –, valamint a nemzetközi nyelvi mozgalomban tevékenyen résztvevők közül Baudouin de Courtenayt, Ernst Kockot, Wallensköldet, Collinsont és Sapirt, akik mindannyian egyetemi tanárok.

Az emberek a tervezett nyelvekről hallva gyakran azt mondják, hogy egy ilyen nyelvben annyi élet lehet, mint egy halott heringben, vagy éppúgy gondolhatnók egy retortában készített homunculusra, amelynek élő emberi minőséget tulajdonítunk. A nyelvek nem élő szervezetek, így “életük” nem hasonlítható az állatok vagy növények életéhez. Negyven évvel ezelőtt Schuchardt egy kis művet szánt ennek az ellenvetésnek, bemutatva, hogy az úgynevezett természetes nyelvekben valójában mennyi mesterséges, azaz tudatos törekvésnek és tudatos választásnak köszönhető sajátosság található, amelyek mégis úgyannyira képesek “élni”, mint bármi más nyelvi elem. Amit tennünk kell az az, hogy tanulmányozzuk az élő nyelveket és a történetüket, hogy megtaláljuk a fejlődésük tényleges törvényszerűségeit, és ezután arra építkezzünk, ami a legéletképesebb.

Különbségek a nemzetközi nyelvben

Egy további ellenvetés az alábbi: egy ilyen nyelv nem hangozhat pontosan ugyanúgy minden nyelvhasználó szájából; mindig lesz jó adag eltérés és különbség. De ez nem mondható-e el bármelyik létező nyelvről? Az angolt sokféleképp beszélik a hely, a társadalmi osztály és az adott embercsoport meghatározta eltérésekkel. Ami lényeges az egyik és a másik esetben is, az az, hogy annyi gyakorlati egyezésnek kell lennie, hogy a kölcsönös érhetőség lehetséges legyen; és az ténykérdés, hogy ezt több tervezett nyelv is megvalósította.

“Egy angol és egy francia sosem lesz képes ugyanazokat a szavakat ugyanúgy kiejteni.” Ebben a formájában ez a kijelentés nem pontos: a korszerű gyakorlati, fonetikai alapú nyelvtanítás olyan lehetőségeket mutatott fel ezen a téren, amelyeket korábban nem is sejtetünk. De ezen túlmenően fonetikai iskolázottságra és képzettségre a tervezett nyelvek esetén sokkal kevésbé van szükség, mint egy idegen etnikus nyelv tanítása esetén, ahol számtalan apró árnyalatot kell tudni és felismerni, ha valaki jó kiejtésre törekszik, és amelyekhez ezért ragaszkodnunk kell jelenleg is az iskoláinkban. A tervezett nyelvek fonetikai rendszerének azonban nagyon egyszerűnek kell lennie, és ez így is van minden jelenlegi tervezet esetén. A volapükben volt németes ö és ü, amely eléggé könnyű egy franciának vagy egy skandinávnak, de egy angolnak, spanyolnak vagy orosznak nem, bár némi fonetikai magyarázat utáni néhány órás gyakorlás elég arra, hogy bárki elsajátíthassa ezen hangok kiejtését. Az eszperantó és számos más tervezett nyelv azonban megmutatta, hogy milyen egyszerűen lehet nélkülözni ezeket magánhangzókat, így itt csak öt (kontinentális módra ejtett) magánhangzó van: a, e, i, o, u, amelyeket egy nép sem talál nehéznek. Hasonlóan van ez a mássalhangzóknál is: ha a nyelvet valóban ésszerűen tervezzük meg, akkor elégséges fonetikai egyezés érhető el még olyan eltérő hangrendszerekből kiinduló emberek esetén is, mint a francia és az angol. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minél kevesebb jellegzetes hang (azaz fonéma) van egy nyelvben, annál tágabb lehet az adott hang kiejtési változatossága anélkül, hogy más, “szomszédos” hangok tartományával összeütközésbe kerülne, megkockáztatva ezáltal a szavak mások általi félrehallását.

De nem kell hosszasan az elméleti megfontolásoknál elidőznünk: a volapükisták, eszperantisták és idisták kongresszusaikon és fesztelen találkozókon nyert gyakorlati tapasztalatai minden résztvevőnek megmutatták, hogy a szkeptikusok kiejtéssel kapcsolatos félelmei alaptalanok. Ab esse ad posse valet consequentia: amikor valaki ténylegesen megtapasztalta a dolgot, akkor nem lehet többé arról kétsége, hogy lehetséges. Ami engem illet, a Londoni Filológiai Társaság egy ülésén vettem részt 1887-ben, amikor még egyáltalán nem hittem a mesterséges nyelvekben, és ott hallottam egy angolt és egy németet volapükül beszélni, teljesen megértve egymást azon a különös nyelven. Később hallottam eszperantóul és idóul beszélni sok, különböző nemzetiségű embert, és mint fonetikus, megfigyelhettem azt a könnyedséget, amellyel különféle témákról társalogni tudtak egymással. Megemlítendő az a tapasztalat is, hogy ha főként nemzetközi nyelv használatos, amikor különböző országokból származó férfiak és nők találkoznak, akkor természetszerűleg hajlamosak lesznek arra, hogy levessék az anyanyelvük kiejtéséből eredő sajátosságokat. Ez volt a tapasztalata egy francia idistának is, amint erről beszámolt az angol idistáknál tett látogatása után: “Az első mondatok során észrevehető különbség volt a kiejtéseink között, de fokozatosan és meglehetősen gyorsan, a magunk megértetésének erős igénye okán mindannyian alkalmazkodtunk egymáshoz úgy, hogy angol vendéglátóim tisztábban ejtettek minden szótagot, magam pedig több figyelmet fordítottam a hangsúlyra, mint ahogy azt honfitársaimmal beszélve tettem volna. Néhány perc után, mondhatni, ugyanazt a középhangot ütöttük meg.” (Progreso 4.429). Teljesen biztos vagyok abban, hogy hasonló kölcsönös alkalmazkodás nagyon gyakran történik, és fog történni a továbbiakban is, ha különféle országokból származó interlingvisták találkoznak azzal az őszinte vággyal, hogy a lehető legnagyobb előnyt eredményezze a társalgásuk. Minél többször beszélnek egy ilyen nyelvet nemzetközi gyűléseken, annál inkább fog mindenki kiejtése egész természetesen közeledni az ideális átlag felé.

Az vethető fel még továbbá, hogy nehézségek adódnak bármely tervezett nyelv alaktani rendszeréből, amelyen a eltérő morfológiájú anyanyelveken beszélő emberek nem lesznek képesek úrrá lenni. Ha egy nemzetközi nyelv négy esetet különböztet meg, mint a volapük a német alkotója beállítottságának következtében, az angolok folytonosan botladozni fognak a használatuknál. Való igaz, éppen ezért a jelenlegi tervezetek elkerülik az ilyen komplikációkat. Semmi sem következik a hibás tervezetekből, hacsak az nem, hogy a jövő nemzetközi nyelvét tökéletesebbé, azaz egyszerűbbé kell tennünk. A volapük hibát követett el azzal, hogy négy esete volt, az eszperantó tévedése egyszerűbb, és ezért kisebb volt, amikor kötelező tárgyesetet vett fel, amelyet nemcsak a tárgy, hanem az elöljáró nélküli, hová? kérdésre felelő helyhatározó jelölésére is használ. Minél egyszerűbb az alaktani szerkezet, annál kevesebb lehetőség lesz arra, hogy az anyanyelvünk grammatikai szabályainak hatására nyelvtani hibákat kövessünk el. De az egyszerűség nem jelenti azt, hogy az általunk tervezett nyelvnek egyfajta “pidzsinnek” kell lennie, amely képtelen kifejezni a magasan művelt európaiak számára szükséges gondolati finomságokat. A Language c. könyvemben hosszú fejezetet szenteltem a Pidgin Englishnek, a biszlamának (a. Beach-la-Mar) és más hasonló egzotikus minimumnyelveknek, avagy szükségnyelveknek, így a tárgy bizonyos ismeretében állítom, hogy az általam ebben a könyvben propagált nemzetközi nyelv teljesen különbözik az ilyen nyelvektől, minthogy kifejező és hatékony, jóllehet a nyelvtani szerkezetét tekintve rendkívül egyszerű¹.

A következő kifogás különféle formákban vetődik fel még meglehetősen új keletű cikkekben is, és nem tagadható, hogy van valamelyes súlya. Mindenki szükségszerűen át fogja vinni a nyelvi megszokásait a nemzetközi nyelvre, amely így különféleképp színeződik át – a szórendet, szólásmódot stb. tekintve – a különböző nyelvhasználók gondolkodása alapjául szolgáló különböző anyanyelveknek megfelelően. Azonban ez az ellenvetés nem olyan jelentős, mint ahogy az első ránézésre látszik, és itt is összegyűlt már egy jó adag tapasztalat a különféle nemzetközi nyelvekkel való gyakorlati munka során. Tény, hogy sok ember elsajátította már, hogy hogyan fejezze ki gondolatait egy tervezett nyelven oly módon, hogy az könnyen megérthető legyen nagyon eltérő etnikus nyelvek beszélői számára. Én személyesen olvastam cikkeket, kaptam leveleket elsősorban idóul, de eszperantóul és occidentalul is, nem kevés helyről, így Oroszországból, Bulgáriából, Litvániából, Magyarországból stb., amelyeket olyan gondosan fogalmaztak meg, hogy nemigen tudtam nyomát találni bennük a szerző nemzetiségének. Bár nem tagadom, hogy néhány levelezőpartneremnek nem volt meg az a képessége, hogy elfedje anyanyelvét. Néhány orosz hajlamos lesz az idóban sua-t használni mea helyett, amikor az “én” a mondat alanya stb. Egy nyelv sem, még a legegyszerűbb nemzetközi nyelv sem tanulható meg némi oktatás nélkül, származzon az akár egy tanár szájából, akár egy könyvből, akár mindkét forrásból. És az oktató egyik legelső és legfőbb feladatának annak kell lennie, hogy figyelmeztesse a tanulóit az ilyen, külföldiek által nehezen érhető nyelvi fordulatok, kifejezések és szólások veszélyeire. Nagyon kevés nyelvi ismeretet feltételez egy angol részéről, hogy megértse, el kell kerülnie az olyan kifejezések idegen nyelvre való szó szerinti lefordítását, mint put up with ‘beletörődik valamibe; tkp. feltesz valamivel’, how do you do? ‘örvendek; tkp. hogyan csinál ön?’, go in for ‘kedvét leli valamiben; tkp. bemegy valamiért’ stb. Az a. take place ‘végbemegy; tkp. helyet vesz’ mást jelent, mint a n. Platz nehmen ‘helyet foglal; tkp. helyet vesz’. A háború alatt egy német újság felháborodva az angol lányok kegyetlenségének jeleként értelmezte azt, hogy egyikük a következő fenyegetést írta a vőlegényének: I will cut you dead unless you enlist at once ‘hanyagolni foglak, hacsak azonnal be nem vonulsz’; a németek ugyanis lefordították: Ich will dich zerhacken... ‘halálra kívánlak vagdalni...’, és szó szerint vették!

A nemzetközi nyelvekkel való foglalkozás mindennél fontosabb szabálya az, hogy ne szóról szóra fordítsunk anyanyelvünkről, hanem magát a gondolatot fejezzük ki minél egyszerűbb formában. Ez természetesen igényel némi szellemi fegyelmet, és akár azt is mondhatnánk, hogy egy tervezett nyelvtől nem várható, hogy betöltse mindazokat a feladatokat és alkalmazásokat, amelyeknek egy etnikus nyelv ki lehet téve. Így szükségszerűen intellektuális nyelvnek kell maradnia, az agy, és nem a szív nyelvének. Soha nem várható, hogy olyan mély érzelmeknek adjon kifejezést, amelyek az etnikus nyelvekben megtalálják a maguk természetes megnyilvánulási módját. Mindig valamiképp száraz és prózai lesz, és tévedést követünk el, ha túl mély költészettel próbálkozunk, vagy ilyet fordítunk, minthogy csak olyan költészeti elemek visszaadására leszünk képesek, amelyeket anyanyelvi prózai körülírással is ki tudnánk fejezni. De mindezek nem akadályozzák meg azt, hogy a tervezett nyelvek rendkívül hasznosak legyenek igen sok, kiemelkedő fontosságú gyakorlati ügyben. Ez átvezet minket a következő szemponthoz.

Nem olyan jó, mint a létező nyelvek

Egy ellenvetés², amelyet gyakran felemlegetnek a tervezett nyelvek kapcsán, az az, hogy sosem lehetnek olyan jók, mint a természetes nyelvek. Az igaz, hogy a nemzetközi nyelvünk nem olyan gazdag, mint az angol, nem olyan elegáns, mint a francia, nem olyan erőteljes, mint a német, nem olyan szép, mint az olasz, nincs tele annyi finomsággal, mint az orosz, nem olyan “otthonos”, mint az anyanyelvünk. De jegyezzük meg jól, hogy mindezen jó tulajdonságok, amiket nagyra becsülünk és dicsérünk az etnikus nyelvekben, csak anyanyelvi beszélők nyelvhasználatában lelhetők fel. A nemzetközi nyelv nagyon is gazdagabb lehet, mint a franciák által beszélt angol, elegánsabb, mint a dánok által beszélt francia, erőteljesebb, mint némely olasz által beszélt német, szebb, mint az angolok olasz nyelve, finomságokkal sokkal teltebb, mint a németek orosza, és otthonosabb, mint az én nyelvem, amikor oroszok beszélik. És minthogy a nyelvünk segédnyelv, méltán lehet összehasonlítani az idegenek által beszélt természetes nyelvekkel; és így sem az idónak, sem a novialnak nem kell szégyenkeznie önmaga miatt.

Jövőbeli differenciálódás

Nyelvészektől nagyon gyakran hallani az alábbi ellenvetést: még ha a föld összes lakosa meg is tanulná ugyanazt a nyelvet, az egység hamar eltűnne, és különböző nyelvek keletkeznének ugyanúgy, ahogy az újlatin nyelvek keletkeztek a latin felbomlásával.

Ez ellen az ellenvetés ellen az alábbi két bíráló megjegyzésem van: először is, ez az érv nyelvtörténetileg nem helytálló; másodszor, ha így is lenne, ez nem gátolhat meg minket abban, hogy a nemzetközi nyelvért dolgozzunk.

Az alapvetően igaz, hogy a nyelvek története gyakran differenciálódási tendenciát mutat: köztudott, hogy a legtöbb európai nyelv egy és ugyanazon nyelvből ered. De a differenciálódási tendencia semmi esetre sem szükségszerű. Akik azt hiszik, hogy a nyelveknek mindenütt és mindig nyelvjárásokra kell szakadniuk, azok elfeledkeznek a nyelvbiológia legfontosabb szabályáról, nevezetesen, hogy az állandó érintkezés nyelvi egységet teremt még ott is, ahol korábban nem volt, és az érintkezés megszakadása pedig nyelvi különbségeket eredményez ott, ahol megelőzőleg egység volt. Az, hogy Izland betelepítése után az izlandi nyelv elkülönült a norvégtól, az a folyamatos összeköttetés megszűnésének volt köszönhető; az pedig, hogy manapság a kaliforniai beszéd minden lényeges ponton tökéletesen megegyezik a bostoniéval, az annak az eredménye, hogy Amerika nyugati és keleti parti lakosai nagyon aktív érintkezésben állnak egymással. Az antikvitás sok esetről tanúskodik, amikor a nyelvek elkülönültek; manapság inkább az ellenkező folyamatot látjuk – a nyelvjárások mindenfelé eltűnőben vannak és az egység folyamatosan nő. Egyre növekvő számú ember beszéli a nagy etnikus egységnyelveket. Így az egyetlen feltétel, amely mellett egy már elfogadott nemzetközi nyelv különböző nyelvekre válhatna szét, a folyamatos érintkezés hiánya lenne; ha például novialisták (vagy eszperantisták) egy csoportja betelepülne egy korábban lakatlan földre, és ott élnének teljesen elzárva a világ többi részétől. De egy ilyen feltételezés nyilvánvalóan abszurd, és ki kell tartanunk amellett, hogy amíg a nemzetközi nyelv sikeresen betölti a valódi funkcióját mint a különböző országok közti érintkezés segédeszköze, addig nem fenyeget annak a veszélye, hogy arra a sorsra jut, mint a latin, amikor az az újlatin nyelvekre esett szét.

Még ha egy pillanatra meg is engedjük az ilyen differenciálódás lehetőségét, ill. valószínűségét, ennek nem kellene elrettentenie minket attól, hogy a nemzetközi nyelvért dolgozzunk, és azt beszéljük. Azok, akik azt gondolják, hogy mindegyik nyelvnek a természet törvényénél fogva szükségszerűen és végletesen differenciálódnia kell, azok mindazonáltal az anyanyelvüket nap mint nap anélkül beszélik, hogy attól tartanának, miszerint e végzetes törvény nyomán az felbomlik a kezeik közt. Ez egészen természetes, mivel az ilyen differenciálódás nem egy pillanat műve, eltart egy ideig, alkalmasint sok ideig, és határozottan kijelenthetjük, ez nem fog megtörténni a mi életünk során. Így elmondhatjuk: Utánunk a vízözön! De mint már kifejtettem, nem hiszem, hogy akárcsak utánunk is bekövetkezne ez a rettegett nyelvi vízözön.

A tervezett nyelvek száma

Egy kritika, amelynek a következményei sokkal komolyabbak, az alábbi: az emberek soha nem fognak megegyezni egyetlen, mindenütt használandó mesterséges nyelvben. Nagyon sok nemzetközi nyelvet javasoltak, és minden oldalról újak sarjadnak. Ezek közül bármelyik ugyanolyan jó lehet, mint egy másik, és ha némelyik elért is egy bizonyos népszerűséget, és összegyűjtött is némi támogatói csoportot, ez a siker mindegyik esetben csak időleges volt. Így minden egyes új tervezetnek fel kell készülnie, hogy a volapük sorsában osztozik, amelynek negyven évvel ezelőtt megvolt a maga diadalmas korszaka, de mára teljesen elfeledték.

Ez az ellenvetés bizonnyal meggyőző lenne, ha a nemzetközi nyelvek tervezése teljesen önkényes dolog lenne, és csupán a megalkotójuk hóbortjától függene, illetve ha a különböző tervezetek közti választás kizárólag csak a közönség szeszélyén múlna. De szerencsére ezen előfeltételek egyike sem helytálló, amint az látható, ha rápillantunk a nemzetközi nyelvi mozgalom történetére, és legfőképpen annak legutóbbi szakaszára.

Ha megírnám a nemzetközi nyelvi mozgalom történetét³, először a nagy teoretikusokkal kellene kezdenem, akik felkarolták és támogatták az eszmét, mint olyat – így Descartes-tal, Comeniusszal, Leibnizcel, Schuchardttal, Ostwalddal –, majd azokkal folytatnom, akik a kérdés gyakorlati megoldásához is hozzájárultak, és akik közül elsősorban Pirrót, Schleyert, Zamenhofot, Couturat-t, Rosenbergert és de Wahlt kellene kiemelnem. De itt én inkább a jövővel foglalkozom, mint a múlttal, így csak azon tények lehető legrövidebb említésére szorítkozom, amelyekről úgy gondolom, hogy olyan következtetésre adnak lehetőséget, amelyek segíthetnek bennünket a racionális nemzetközi nyelv jövőbeli elfogadásához vezető út kikövezésében.

Volapük

J. M. Schleyer 1880-ban jelentette meg a volapükjét, és a nyolcvanas évek végére a támogatók száma százezrekre rúgott, nagy kongresszusokat tartottak, jelentős számban jelentek meg könyvek és folyóiratok ezen az új nyelven szerte a civilizált világban. De néhány évvel később a “mánia” – ahogy emlegették – ugyanolyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent. Mik voltak hát az okai a hirtelen sikerének, és az ugyanolyan hirtelen csődjének?

Amennyiben a felkapottság azt mutatta meg, hogy a világnak tényleg szüksége van egy ilyen eszközre, és azt, hogy a volapük rendelkezett a nemzetközi nyelvtől elvárt tulajdonságok némelyikével, úgy a hanyatlás és a bukás annak következménye, hogy a szükséglet nem volt olyan erős, hogy fenntartson egy ennyire tökéletlen szerkezetű nyelvet. Mert a volapük a jó és a rossz sajátságok legfurcsább keveréke volt. Érdemei közé tartozott elsősorban a fonetikus ábécé, a tökéletesen szabályos ragozás és a szókészlet teljessége, amely lehetővé tette, hogy minden szükséges fogalmat kifejezhessünk, ill. azt, hogy irodalmi műveket fordítsunk le rá. A világ történelme során először láthattunk azt, hogy a világ legtávolabbi sarkaiból származó férfiak és nők találkoznak, és egy mesterségesen megalkotott nyelven társalognak. A gépezet működött, de nem minden recsegés és kerékcsikorgás nélkül.

A támogatók nagyon hamar elkezdtek olyan kérdéseket feltenni, amilyeneket a kezdők fel szoktak tenni a természetes nyelvekkel kapcsolatban: ez miért így van és nem másként? Ha egy franciául beszélő gyermek megkérdi, hogy miért hívják a lovat chevalnak, és ennek a szónak a többes száma miért -aux-ra végződik, az alábbi választ kapja: azért, mert így van, ezen nem változtathatunk, hanem úgy kell elfogadnunk a nyelvet, ahogy van. De egy mesterséges nyelvet alkotó embernek állandóan készen kell arra lennie, hogy megindokolja, miért ily módon van ez meg ez a fogalom kifejezve, és miért nem másként, vagy miért ez vagy az a nyelvtani alak, szabály használatos. És ezeket a kérdéseket rendkívül nehéz volt megválaszolni a volapük esetében, mivel szinte minden az alkotójának egyéni szeszélyein és hóbortjain alapult. Az igaz, aki hozzáfogott, hogy figyelmesebben megvizsgálja, felfedezhette, hogy van valamelyes rendszer a felszín alatt, de ez a rendszer nagymértékben önkényes, és a jól ismert szavak (látszólag vagy valóban) szeszélyes eltorzítását követeli meg. A szavak többsége az európai nyelvekből származik, elsősorban az angolból, és mégis, egy oldalnyi volapük szöveg sem igen elég ahhoz, hogy akárcsak egyet is felismerjünk közülük. Se vége, se hossza az aprólékos árnyalatokat (idő, szám, személy, mód stb.) kifejező elő- és utóképzőknek, és minthogy minden előképző magánhangzóra végződik, illetve minden utóképző magánhangzóval kezdődik, ennek következtében magának a szótőnek mássalhangzóval kell kezdődnie és arra is kell végződnie. Ennek megfelelően az akadémia szóból kadem lesz. Az r hangot a nyelv kerüli: az a. fire ‘tűz’ folytatója fil, az a. red ‘vörös, piros’ szóé led. Minthogy az s a többes szám jele, erre a hangra szó nem végződhet: az a. rose ‘rózsa’ így lol alakúvá lett. Mivel a ne tagadást jelent, az a. necessity ‘szükség(esség)’ szóból elmaradt az első szótag, és lett: zesüd. Még a tulajdonnevek sem maradtak sértetlenül: Itália helyett Täl és Anglia helyett Nelij (a j betű ejtése olyan, mint a magyar s-é) van. Európából is Yulop lett, és a többi – eredeti alakjában magánhangzóval kezdődő és arra végződő nevű – kontinensnek is fel kellett húznia ugyanezt az egyenruhát, elnevezésük így Melop, Silop, Filop, illetve Talop alakra változott. Nagyon eredeti, nemde?

Nem csoda hát, hogy a felbuzdulás első hullámának lecsengése után néhány volapükista feltette a kérdést: mindeme eltorzítás valóban szükséges? Nem lenne jobb a jól ismert szavak alakját az eredetihez hasonlóbbnak megtartani? De amikor az emberek ennek vagy annak a részletnek a reformját kezdeményezték, Schleyer, akit a Datuval, azaz a nagy feltaláló címmel ruháztak fel, ezt zokon vette, és a saját nyelvének kérdéseiben abszolút vétójogot követelt magának. De minthogy a tekintélyes volapükisták ezt nem voltak hajlandóak elfogadni, a testület feloszlott, és ez lett a “nemzetközi nyelv” első nagy drámájának vége.

Eszperantó

A következő felvonásban a történelem megismétli magát, bár – mint általában – némi eltéréssel. Amikor a lengyel szemész, L. L. Zamenhof 1887-ben először megjelentette a Lingvo Internacia de la Doktoro Esperanto c. művét, azonnal szembesült azzal az ellenvetéssel, hogy elkésett, mivel a világnyelv kérdése egyszer és mindenkorra eldőlt a volapük akkor elvitathatatlan sikere következtében. De Zamenhof elég józan volt ahhoz, hogy azt válaszolja, Schleyer támogatói számbelileg bármennyire is többen vannak, a civilizált emberiségnek csak így is egy nagyon csekély kisebbségét alkotják, és nem elég erősek ahhoz, hogy elutasítsanak egy olyan nyelvet, amely minden tekintetben jobb, mint a volapük. Az idő megmutatta, hogy igaza volt, mint ahogy azt is meg fogja mutatni, hogy azoknak az antieszperantistáknak van igazuk, akik manapság ugyanezt az érvet fordítják a támogatók számával hencegő eszperantisták ellen.

Az első években az eszperantó előmenetele valóban lassú volt – a volapük fiaskója után az emberek torkig voltak a mesterséges nyelv eszméjével –, bár Zamenhof kevés első követőjének köszönhetően lelkesült is, azonban hamarosan elkezdték kritizálni a mű részleteit. Zamenhof maga nem is idegenkedett a változtatástól, sőt 1894-ben közzétett egy átfogó reformtervezetet, amely ha elfogadták volna, megváltoztatta volna a nyelv egész formáját, és eltüntetett volna néhány olyan eszperantó sajátosságot, amelyek minden másnál jobban zavarták az embereket: a kalapos betűket, a bizarr “tabellaszavakat”, a tárgyragot, az aj, oj végződéseket stb. Sajnálatosan ezek az ésszerű reformok össze voltak kötve sokkal kétségesebb jellegűekkel, és az eszperantisták igen csekély számú testületében a konzervatívak vitték a hangot, miként későbbi alkalmakkor is, amikor már a támogatók száma nagyon jelentősen megnövekedett, amikor megtettek mindent, hogy akadályozzák a reformokat, hogy elfojtsák Zamenhof saját lagymatag változtatási javaslatait (még 1907-ben is küldött a Delegációnak néhány ilyen jellegű javaslatot). Az ilyen ügyek esetén mindig lesznek olyanok, akik azt gondolják, hogy mindennél fontosabb dolog az egység, emiatt kevéssé számít, hogy a nyelv a lehető legtökéletesebb legyen, ameddig csak ezt az egyet használják. A konzervatív eszperantisták visszatekintve a volapük történetére úgy gondolták, hogy a bukás oka egyedül a támogatók civakodásában kereshető, miközben az ok ennél valójában mélyebben, a nyelv kritikákat kiváltó számos fogyatékosságában rejtezik. Így az eszperantisták egy nagy csoportja behunyta a szemét Zamenhof rendszerének hiányosságai felett, és fokozatosan a rajongás olyan állapotába lovallták magukat, hogy a kara majstrójuk a korábbi korszak Datuvaljával egyenértékű lett, valamint a Fundamento, amely a nyelv nyelvtanát és alapszókincsét testesíti meg, olyan dolog lett, amelyhez semmiféle körülmények közt nem lehet “hozzányúlni” (netuŝebleco ‘érinthetetlenség’, ahogy mondják).

Tagadhatatlan, hogy Zamenhof nyelve jelentős vívmány, amely egy teljesen új és jobb világ benyomását teszi arra, aki frissen tér át Schleyer volapükjéről. Zamenhof átvett bizonyos elemeket korábbi tervezetekből, a volapükből az al elöljárószót, a dom ‘ház’ szót (a latin és az orosz alapján, de a nyugat-európai nyelvekben található jelentéstől eltérően; ugyanez a dom került át az idóba és az occidentalba is), Steiner pasilingájából az -n tárgyragot, Schipfertől azt a szabályt, hogy a tárgyrag önmagában elöljárószó nélkül kifejezhet hová? kérdésre felelő irányhatározót, Pirrótól a nőnemű -in végződést, és egy jó adag német szót (bald, warm, Hund, wund, Sommer), valamint l. később az időjelek magánhangzójával való játékot, de mindezeket egy harmonikus egésszé gyúrta össze. Az igaz, hogy a toldalékai, valamint az utóképzőinek többsége ugyanolyan önkényes, mint a volapüké, de jobban elkülöníthetők a tőszótag(ok)tól; ezenkívül kevesebb van belőlük, és mégis lehetővé teszik, hogy egyszerű eszközökkel jó sok gondolati árnyalatot kifejezhessünk. Jelentős előrelépés volt az igei személyragok elhagyása. Így összességében sok dicsérni való van az 1887-es rendszerben, bár ma már könnyű látni, hogy messze van attól, hogy tökéletes legyen.

Ami a szókészletet illeti, gyakran mondják – eszperantisták és ellenzők egyaránt –, hogy Zamenhof lángelméje abban mutatkozott meg, hogy kevés változtatással vett át szavakat létező nyelvekből. Természetesen ez az oka, hogy egy eszperantó szöveg sokkal ismerősebbnek tűnik, mint egy volapük szöveg. De nem Zamenhof volt az első, aki a jól ismert nyelvekből kölcsönzött szavakat (l. Couturat és Leau, 239-303), ebben a vonatkozásban különösképpen Pirrót kell kiemelnem, akinek 1868-ban írott könyve ugyan alig ismert, de akihez én mindig csodálattal fordulok, mivel olyan elvekre épít, amelyek sokkal később kerültek elismerésre. Hadd álljon itt egy kis példaszöveg, amely megmutatja, hogy mennyivel korszerűbb összhatást tesz ez a nyelv, mint az eszperantó:

Nos habe el honor, meni senior, informaten evos ke nos habe kreated in dit plats un kommerkant-haus sub el nom de N. Nos vove enos exklauslit ad exsekutsion de li konmitsion ex fremd, tant per kauf ke per vend de li merkantnes.

Zamenhof, mint minden őt követő tervezet, az újlatin nyelvek és az angol közös szókincséből vette a szavakat, amelyek közül sok megtalálható a németben, oroszban stb. is, de tette mindezt anélkül, hogy megállapodott elveket érvényesített volna a szavak kiválasztásában és a hangalakjuk megválasztásánál. Amikor egy általa kívánt szó ilyen vagy olyan szempontból kilógott, illetve félreérthető lett volna, akkor elváltoztatta, ugyan nem olyan erőszakosan, mint Schleyer, de szintén skrupulusok nélkül. A port tő egyaránt megfelelhet a fr. porte ‘ajtó, kapu’ és a fr. porter ‘hord, visz’ szavaknak, ezért az előbbit pordo alakúra változtatta, miközben ez d-vel egy létező nyelvben sem található meg. A fr. car ‘mert’ kötőszó k-val írva a kar ‘kedves’ tővel ütközne, c-vel írva viszont a car ‘cár’-ral, így, hogy használhassa, Zamenhof egyszerűen kalapot rakott a c-re: ĉar (kiejtve kb. csar) A nepre ‘feltétlenül’ szó nem más, mint az orosz непременно (nyepremenno) szó első két szótagja – vagyis mintha ugyanebben a jelentésben az unbe alakot vette volna a n. unbedingt szóból, vagy az okve-t a m. okvetlenül-ből. A legfurcsább példa az edzino ‘feleség’ szó, amelyet a n. Kronprinzessin ‘trónörökösnő’ önkényesen megváltoztatott szóvégéből alkotott, majd – minthogy az -in- a nőnem képzője – az edzo ‘férj’ jelentést kapott, és ebből edziĝi ‘megházasodik’. A helynevek megváltoztak, hogy megkaphassák a főnevek -o végződését: Parizo stb., és az országok neve is a volapükre emlékeztető módon egységessé alakult: Rusujo ‘Oroszország’, Anglujo ‘Anglia’, Svisujo ‘Svájc’ stb.

Az eszperantó népszerűsége az évszázad kezdetétől, különösképpen az első kongresszus (Boulogne, 1905) nagy sikerétől datálható. Ezrek égtek a lelkesedéstől. Nyelvtanok, tankönyvek, folyóiratok, különféle művek fordításai jelentek meg a világ minden részén, és az igen erőteljes propaganda meghozta az eredményét: nem azt, hogy a nyelvet mindenütt alkalmazni kezdték, hanem azt, hogy az utca embere a “nemzetközi nyelv” fogalmát az “eszperantóval” azonosította. Ez az összetévesztés nagyban ártalmára volt, és mai is ártalmára van a nemzetközi nyelvi eszme megvalósulásának, mivel bárki, aki megismerte az eszperantót, és érzékelte, hogy az sehogy sem lehet a jövő világnyelve, hajlamos lesz azt a hibás következtetést levonni, hogy ilyen nyelvet sosem lehet bevezetni.

Amikor egy eszperantó könyvet olvasva valaki találkozik a ĝistiamajn szóval, majd sikerül kibogoznia, hogy a jelentése ‘előzőket’, minthogy a ĝis ‘-ig’ (a ĝ betű kiejtése dzs), a tiam ‘akkor’ szavakból, az -a melléknévi végződésből, a -j többesjelből és az -n tárgyragból áll, akkor ilyen mérvű találékonyság láttán nem lehet nem megkérdezni, hogy valóban szükséges-e az, hogy egy segédnyelv ilyen teljességgel önkényes elemekből építkezzen⁴. Erre a kérdésre a nemzetközi nyelv későbbi története (és a könyv második része) nyomatékos tagadó választ ad.

Idiom neutral

Az eszperantó megszületése utáni évtized során számos könyv járult hozzá az új “nyelvek” kérdéséhez, a többségüket korábbi volapükisták írták, és nyugat-európai nyelveken alapuló szókészletük volt többé-kevésbé mesterséges nyelvtannal. Egyiküknek sem volt gyakorlati hatása, de Lott, Liptay és Heintzeler művei említésre méltóak, mivel növekvő tudatosságot mutatnak abban, hogy a feladat nem is annyira az, hogy kitaláljunk egy nyelvet, hanem inkább az, hogy rátaláljuk arra, ami már nemzetközi használatú, és a lehető legnagyobb mértékben felhasználjuk azt. Ezalatt a Volapük Akadémia néhány tagja türelmesen és állhatatosan dolgozott a szentpétervári W. Rosenberger elnöklete alatt, és amikor megjelentették a nyelvüket idiom neutral név alatt (1902), akkor kiderült, hogy az annyira eltér a volapüktől, mint az ég a földtől. A szókészletben a legnagyobb nemzetköziséget célozták meg, amelyet úgy állapítottak meg, hogy összeszámolták, a hét fő nyelvből hányban található meg az adott szó. Az eredmény egy olyan nyelv volt, amelyet viszonylagos könnyedséggel olvashatott minden iskolázott ember. Összességében nagyon lelkiismeretes munkával van dolgunk, amely nagyban befolyásolt minden őt követő tervezetet, jóllehet csak nagyon kevés támogatót sikerült szereznie; talán azért, mert a nyelvtanának egyes vonásai nem voltak megfelelők, illetve mert keveset törődtek azzal, hogy elkerüljék a zavaró homofóniát, továbbá a sok mássalhangzó-torlódás (pl. nostr patr ‘mi atyánk’) a nyelvet nem igazán tette jóhangzásúvá.

Az ugyanilyen típusú, de az idiom neutralnál kevésbé kidolgozott nyelvek közül csak H. Molenaar universalját (1906) említem meg.

A Delegáció. Ido

Az előzőekhez hasonló tervezetek száma – amelyek meglehet néhány jó vonással rendelkeztek, de egyik sem volt minden tekintetben jobb, mint a többi – nyugtalanította a nemzetközi nyelvi eszme számos komoly barátját, akik, nem ok nélkül, féltek attól, hogy az erőszakos reklámozás, a politikai fondorlatok vagy a pénzügyi befolyás egyszer majd olyan segédnyelvet fog a világra kényszeríteni, amely nem elég jó a célra. Attól is tartottak, hogy ha most megtanulnak egy nyelvet, és netán fontos tudományos munkát is megjelentenek rajta, akkor esetleg néhány év múlva azzal kell szembesülniük, hogy e rendszer helyett egy másik lett használatos. Ez az aggodalom vezetett a Délégation pour l’adoption d’une langue auxiliaire internationale (Nemzetközi segédnyelv elfogadására alakult delegáció, 1900) megalapításához. A francia filozófus, F. Couturat hathatós és határozott vezetése alatt aláírásokat gyűjtöttek főként tudományos testületektől és tudósoktól annak a javaslatnak az érdekében, hogy a végleges nemzetközi nyelv kiválasztását valamilyen mérvadó bizottságra kell bízni, lehetőleg az Association internationale des Académies-re (Akadémiák nemzetközi szövetsége), amely tagjai között tudhatja a világ legjelentősebb tudományos akadémiáit. Minthogy azonban a Szövetség elutasította a feladatot, a Delegáció 1907-ben úgy gondolta, eljött az idő arra, hogy maga alapítson egy bizottságot a legjobb nemzetközi használatú segédnyelv kiválasztására.

A híres vegyész, W. Ostwald elnöklete alatt a Bizottság hosszú üléssorozatot tartott Párizsban, ahol végigtekintettük az az ideig feltűnt főbb nyelvi projekteket. Az alkotókat meghívtuk, hogy jelen legyenek és megvédjék a tervezetüket, és néhányuk élt is a lehetőséggel. Az eszperantisták sikertelen kísérletet tettek a Bizottság megfélemlítésére, hogy az egy az egyben fogadja az eszperantót azon az alapon, hogy pillanatnyilag több támogatója van, mint az összes többi projektnek együttesen. Hamar kiderült, hogy valójában csak két fennálló tervezetet lehet komolyan figyelembe venni, az eszperantót és az idiom neutralt, de vitán felül lehetetlen volt változatlanul elfogadni bármelyiket az akkori alakjában, és nagyon nehezen lehetett volna a bennük lévő jó elemeket összegyúrni egy harmonikus egésszé⁵.

És akkor egy napon az asztalunkon találtunk egy névtelen vitairatot, amit egy bizonyos “Ido” írt. Egyikünk sem sejtette akkor, hogy e név alatt Louis de Beaufront rejtezik, a vezető francia eszperantisták egyike, akit a feltételezett konzervativizmusa miatt éppen Zamenhof választott ki, hogy képviselje őt, és védje az eszperantót a delegáció bizottsága előtt. (Ezt, mellesleg, nagy ékesszólással és szakértelemmel tette, azokra a pontokra helyezve a hangsúlyt az eszperantó szerkezetében, amelyeket “Ido” változatlanul tartott, de az üléseken a jelenlévők kritizáltak, köztük mindenkinél jobban én). De ez a névtelen projekt bizonyos tekintetben eltolta az erővonalat a két versengő, kiválasztandó nyelv között, és ugyancsak felölelte Couturat szóalkotásról vallott nézeteit. Így, bár a Bizottság nem tudta minden részletében elfogadni ez a projektet, a végső döntésében az eszperantó mellett tette le a voksát azzal a fenntartással, hogy számos változtatást kell kidolgoznia egy kisebb albizottságnak “abban az irányban, amit a titkári jelentés és az Ido nevű projekt meghatározott, és lehetőleg az eszperantó nyelvi bizottsággal egyetértésben”.

Néhány vezető eszperantista megígérte, vagy úgy-ahogy megígérte a barátságát és az együttműködését, de rövid idő után Zamenhof és legközelebbi barátai kinyilvánították, hogy nincs dolguk a Delegáció bizottságával, illetve a nyelvével. Így kezdődött a testvérháború, amely még máig nem ért véget, bár már sokat vesztett az elkeseredettségéből. Hamarosan szótárak és nyelvtanok jelentek meg az új nyelven, amelyik nem kis habozás után a meglehetősen ostoba ido nevet kapta a keresztségben. Továbbá L. Couturat hozzáértő irányítása alatta Progreso néven egy havilapot szenteltek a nyelv népszerűsítésének és a folyamatos jobbításának. Hét nagy kötete jelent meg addig, amíg a világháború végett nem vetett a lapnak. E kötetek kiterjedt tárházai a nyelvészeti kérdések (legalább részében) értékes megvitatásának. Couturat-t a legnagyobb dicséret illeti meg azért az elfogulatlanságáért, hogy a Progreso lapjait a rivális nyelveken írott cikkek számára is megnyitotta, kevésbé a némely eszperantisták ellen intézett dühös kirohanásaiért, bár meg kell hagyni, ez utóbbiak módszerei nem voltak dicséretre méltóak. Couturat háború kezdetén bekövetkezett halála komoly csapás volt a nemzetközi nyelv ügyére nézve.

Az eszperantó tábor néhány igen befolyásos személyisége csatlakozott az idistákhoz (Ahlberg, Kofman, Lemaire, Schneeberger, hogy csak párat említsek) magával hozva nem csekély számú közkatonát, de még többen maradtak a régi zászló alatt. Az új nyelv, minthogy a Progresóban folyó vitának köszönhetően módosult, egyre távolabb kerülve de Beaufront eredeti projektjétől, nagyon hajlékony és gazdag nyelvnek bizonyult, igen sok tekintetben az eszperantónál jobbnak, bár, mint azt majd egy külön részben bemutatom, nem minden ponton lett kielégítő. Véleményem szerint a legnagyobb hibája az, hogy alkotói a kezdetekben nem vették mottóul (megkövetve Dantét és egy német vicclapot) azt, hogy “Lasciate ogni Esperanto voi ch’entrate” (ki itt belépsz, hagyj fel az eszperantóval). Az azonban el kell ismerni, hogy az ido vezetők közül majdnem mindenki megmutatta, hogy komolyan veszik a Progreso (‘haladás’) szót, és készek még ma is folytatni a nemzetközi nyelv tökéletesítését, és nem gondolják, hogy ebben a tekintetben a végső szó már kimondatott. Az előítélettől való mentesség különösen jellemző Ahlberg Mondo c. havilapjának Pasilogiójára.

A Bizottság 1907. évi abbeli kudarca, hogy véghezvigye a mindenki által elfogadhatónak tartott nyelv elkészítésére irányuló programját, ma már könnyű látni, két dolognak volt betudható. Először is, az idő nem volt még érett a végső döntésre: a nemzetközi nyelv alapelvei még nem lettek tudományos igénnyel minden elemében megvizsgálva, és a Bizottság rendelkezésére álló rövid idő nagy részében a régi sok szemetet kellett eltakarítani. Így hát nagyon sok lényeges részletet a Progresóban kellett továbbtárgyalni. Másodszor, bár a Bizottság tagjai közt voltak messzemenően kompetens személyek, egészében nem volt eléggé mérvadó sem az interlingvisták, sem általában a világ szemében; és ugyanez volt az igaz az Ido Akadémiára, a Bizottság munkáját folytatni hivatott szervezetre. De mindennek ellenére – valamint az eszperantisták és az idisták ellenségeskedéseire pazarolt sok energia dacára – a Delegáció és az Ido Akadémia kitörölhetetlen nyomot hagytak a nemzetközi nyelvi mozgalmon, és befolyásuk zömmel a jó irányba hatott. Ennek tanúja, többek közt az, ahogy az eszperantisták feladták számos talányos szóalkotásukat az olyan nemzetközileg ismert szavak érdekében, mint akuzi, exkuzi, heziti stb.

Latino sine flexione

1903-ban a híres olasz matematikus, G. Peano elindította a latino sine flexionét. Ez a nyelv hasznos lehet a matematikai értekezésekben tárgyalt absztrakt igazságok kifejezésére, de sokkal kétségesebb az, hogy használható-e más tudományokban és a gyakorlati, mindennapi életben. Az ötlet az, hogy vegyük minden latin főnév ablatívuszi formáját és minden ige egyik egyszerű alakját, és ezeket használjuk a gyakorlatban mindenütt. Ez az “interlingua” használatos az Academia pro Interlingua publikációiban, amely szervezet az 1887-es Volapük Kadem folytatójának tartja magát. Bárki tag lehet szerény előfizetés fejében, és a tagok szabadon választhatnak a latino nyelvjárásai közt; ilyenből számos van, bár a felszínen eltérően írók valójában ugyanazt a nyelvet használják. Vannak, akiknél a que szót csak kötőszó (‘hogy’), míg mások ilyenkor quod-dal élnek, néhányan a que-t vonatkozó és kérdő névmásként is, illetve hasonlító ‘mint’ értelemben is használják (que de melio que libertate?); az ut egyeseknél ‘azért, hogy’, másoknál ‘hogy(an); (a)mint’ (ut seque, ut normale); az egyik írónál a lege ‘törvény’, egy másiknál ‘olvas’; stb.. Néhányan többé-kevésbé saját maguk által gyártott ragozást használnak (veniva múlt idő, veniri jövő idő), míg maga Peano, aki különös előszeretettel viseltetik az etimológia iránt, az előbbi igeidőt elé tett e szócskával fejezi ki (a görög augmentumból, amely sosem létezett a latinban), az utóbbit pedig i szócskával (a latin ‘megy’ ige gyökéből, amelyet sosem használtak erre a célra semelyik nyelvben), tehát e i ‘ment’, i i ‘menni fog’ (vagy talán e ire, i ire). Különös hatást tesz, hogy ezen halott nyelvi anyag közepette összeakadunk olyan modern szavakkal, mint utiliza és hazarda; hogy ezek száma nem nagyobb, az az érintett témáknak és a szükségszerűen merev stílusnak köszönhető: ebben a folyóiratban nincs semmi a más modern nemzetközi nyelveknél tapasztalható kifejezésbeli szabadságnak és egyszerűségnek.

Mindazonáltal a kísérlet érdekes, és felkeltette néhány olyan tudós érdeklődését, akik nem felejtették el teljesen az iskolában tanult latint, és akik most örülnek annak, hogy nagyjából olvasni tudják e latint anélkül, hogy a szabálytalan igékkel és a nehéz mondattani szabályokkal kellene bajlódniuk. Ennek a latinnak a könnyű olvashatósága azonban csak illúzió: a magam részéről bár eddigi életemben jó sokat olvastam latinul, találkoztam olyan mondatokkal, amelyet nem tudtam kibogozni, csak ha lefordítottam őket a szerző anyanyelvére, franciára vagy olaszra, míg másokat ilyen módon sem tudtam megérteni. Illo es nunc facto plus facile gratias ad factos – Mit jelenthet ez: ‘ez most egy könnyebb tény’, ‘könnyebben egy tény’ vagy ‘könnyebbé tett’? Azt hiszem, a legutóbbi. Cresce impossibilitate de resana et illo procedi usque ad securo morte; majd a következő mondatban nam Volapük more tunc certo. Először a more-t ‘szokás’ jelentésűnek gondoltam, de aztán felfedeztem, hogy a latin morior ‘meghal’ igéről van szó, és a múlt idő jelölése elmaradt a tunc ‘akkor’ határozó következtében, és az egész azt jelenti, hogy ‘a volapük kétségkívül meghalt’.

Ez, vagy inkább ennek többsége, mind nagyon jó lehet azoknak, akik tanultak latinul, még ha a nagyját el is felejtették, de mi legyen a többséggel, akiknek nem jutott osztályrészül a klasszikus neveltetés előnye? Ezt mondják, hogy szótár segítségével megérthetik ezt az interlingvát, de ugyan honnan kellene tudniuk, hogy amikor a more szót látják, akkor azt egyszer a mos, másszor pedig a morior címszó alatt találják. És hol keressék a homine ‘ember’, pote ‘-hat/het’ stb. szavakat? Ez természetesen rosszabb lesz, amikor az írásról (vagy beszédről) van szó ezen a nyelven: mi értelme van azt mondani egy embernek, aki nem tanult latin nyelvtant, hogy egyszerűen vegye az ablatívuszi alakot, amikor a szótár csak az alany- és birtokos esetet közli? A jövő nemzetközi nyelvének szükségképpen autonómnak kell lennie, és saját nyelvtannal, valamint szókészlettel kell rendelkeznie: nem lehet más nyelvek utánérzése. Bár ki lehet, sőt ki kell aknáznunk azt a tényt, hogy a nyelvhasználók többségének van mindenesetre valamilyen felületes ismerete a sajátján kívül más nyelv(ek)ről is.

Peanónak teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy az a. Two boys came yesterday ‘tkp. két fiúk jöttek tegnap’ kijelentésben kétszer fejezzük ki a számot és az igeidőt⁶, és ugyanilyen világos lenne, ha Two boy come yesterday ‘két fiú jön tegnap’ fordulattal élnénk. De ez nem ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy a többes szám és a múlt idő jele általában, vagy éppen mindig felesleges. Peano ideálja szerint nem lenne nyelvtan, vagy, amit egyenértékűnek vél, a kínai nyelvtan lenne az. De egy nyelv sem lehet meg teljesen nyelvtan nélkül, bár az igaz, hogy a nemzetközi nyelv nyelvtanát sokkal egyszerűbbre kell alakítanunk, mint amilyen a rendes nyelveké. A kínai nyelvtan maga az egyszerűség, amennyiben nincs benne európai típusú toldalékolás, de más nyelvtani eszközöket használ, így pl. a wang szó az egyik hanglejtésben ‘király’ jelentésű főnév, a másikban pedig ‘királyként uralkodik’ jelentésű ige, vagy a szórend mutatja, hogy a ta⁴ értelme ‘nagy’ vagy ‘nagyság’, nem is szólva a nagyszámú, nyelvtani funkciójú szócskáról. Ez utóbbi példa követésében, valamint az alany és a tárgy szórend általi megkülönböztetésében ezzel tökéletesen megfelelünk a nyugat-európai nyelvek általános fejlődési tendenciáinak.

Az ido után

Lehetetlen, hogy e rövid áttekintésben felsoroljam mindazokat, akik az utóbbi évtizedekben a nemzetközi nyelv problémáján dolgoztak; hadd említsem csak az alábbi neveket, meglehet kissé önkényesen kiválasztva: Barral, Borgius, Michaux, Petrasevics, Talmey, Weisbart. Néhányuk az idóból indult ki, mások többé-kevésbé attól függetlenül. Egyikük sem dolgozta ki a nyelvét teljes részletességgel, de mindegyikük felmutatott jó ötleteket egyes területeken. Néhány innen származó ötletet beépítettem a saját nyelvembe, bár néhány esetben én magam jutottam ugyanilyen gondolatra, nem tudván, hogy megelőztek.

Néhány sor erejéig ki kell térnem René de Saussure úrra (“Antido”-ra), aki ritka szorgalommal és komolysággal harcolt Couturat szóképzési elvei ellen, és mindeközben egyszer ezt, egyszer azt a végződést változtatgatva, alakítgatva egymás után öt-hat különböző “nyelvet” állított elő, amelyek könnyen az eszperantó karikatúrájának is vélhetők lettek volna, ha szerzőjük nem ragadott volna meg minden alkalmat arra, hogy mélységes tiszteletét kifejezze Zamenhof géniusza iránt.

Occidental

Kissé több helyet kell szentelnünk E. de Wahlnak, aki éveken keresztül sok gondolatot fordított a problémára, és amelyet végigkövetett a különböző fázisokon – volapükön, eszperantón, idiom neutralon, reform-neutralon, idón – keresztül, mielőtt 1922-ben kijött volna az occidental nevű nyelvével. A név kifejezi az alapeszmét: a nyugati (lat. occidentalis) világ használatára tervezte a nyelvét, és nem gondolta közvetlenül kiszolgálni a keleti embereket; így a tervezetét a nyugati, elsősorban újlatin nyelvekre alapozta. Ez az, amit természetesen a mai interlingvisták is tesznek, csak talán nem olyan következetesen és tudatosan, mint de Wahl. A szemében a nyugat legfőbb erénye azonban az a mód, ahogyan a szóképzés megvalósul a modern nyelvekben lévő aktuális képzők stb. használatával. Ebben a tekintetben az idiom neutral, és különösen Rosenberger reform-neutralja folytatását jelenti, de mélyebb tanulmányokra alapozva. Így de Wahl eltávolította a többi nyelvben található önkényes elemeket, azonban attól a kifejezett törekvéstől áthatva, hogy a szóalakok “természetesek” legyenek, nagyrészt fel kellett adnia a képzés egyszerűségét és szabályosságát azáltal, hogy sok esetben ugyanahhoz a szóhoz két külön, eltérő származékokban használandó tőalakot vett fel, pl. vid ‘lát’, vis-ion; curr- ‘fut’, curs-iv. Az igaz, hogy ilyen módon nem kevés olyan szót kapni, amelyek a de Wahl-i szabályok szerint képezve megegyeznek sok nyelvben ténylegesen létező alakokkal, de eme mesterséges nyelvekben szokásosnál bonyolultabb szabályok nem minden esetben eredményeznek tökéletes megfelelést az etnikus nyelvekben található formákkal; például néhány lapon belül az alábbi szavakat találtam: scrition, analysation, interprension (a. enterprise ‘vállalkozás’), descovrition, amelyeknek nincs megfelelőjük létező nyelvekben. (További példák a II. rész megfelelő pontjánál kerülnek említésre.) Az etnikus nyelvekben található számtalan szabálytalanság lehetetlenné teszi, hogy egy ilyen szóképzési rendszert tűzön-vízen át kövessünk egy olyan nyelvben, amelynek éppen az a létjogosultsága, hogy alapvetően könnyebb, mint a létező nyelvek. A tökéletes szabályosság és a tökéletes természetesség nem ötvözhető, itt-ott kompromisszumos megoldásokkal kell élnünk, de remélem, hogy a II. részben megmutatom, hogy lehetségesek az idóénál természetesebb formák az occidentalénál sokkal nagyobb szabályosság mellett. A szabályos szóképzéssel azok érdekeit is figyelembe vesszük, akik csak a saját nyelvüket ismerik, mivel attól tartok, hogy az occidentalt főként csak azok méltatják könnyű nyelvként, akik már két–három nagy európai nyelvet ismernek.

Következetetések

A nemzetközi nyelvi mozgalom története kapcsán nemcsak kizárólag az eddig javasolt különféle nyelveket kell számba vennünk, hanem a segédnyelvi eszme azon híveit is, akik nem akartak az egyik vagy a másik táborba állni, illetve azokat, akik, bár a gyakorlatban használták az eszperantót, az idót vagy az occidentalt, mégis úgy gondolják, hogy a nemzetközi nyelv végleges alakjának kérdésében még nem mondták ki az utolsó szót. Táboron kívüli interlingvisták az utóbbi években különböző kísérleteket tettek arra, hogy a kérdés valamely mérvadó testület által választott pártatlan, illetékes bizottság elé kerüljön, a Népszövetség, a népszövetségi Commission de Coopération Intellectuelle (Értelmiségi Együttműködés Bizottsága), az Union Académique Internationale (Nemzetközi Akadémiai Unió), vagy az International Research Council (Nemzetközi Kutatási Tanács) elé. Eddig minden ilyen kísérlet kudarcot vallott, de úgy tűnik, mintha a mozgalom egyre erősebbé válna minden egyes visszautasítás után. E visszautasítások így csak olyasvalami időleges elnapolásának fognak bizonyulni, amely bizonyosan eljön, amikor a nemzetközi államférfiak és tudósok kezdeti közömbössége elkopik. Ennek az irányzatnak fontos jele az amerikai International Auxiliary Language Association (IALA, Nemzetközi Segédnyelvi Szervezet) minapi megalakulása, amely rövid fennállása alatt az eszme pártatlan népszerűsítése, különböző pedagógiai kísérletek és a különféle rendszerek hívei számára szervezett találkozók révén már számottevő mértékben hozzájárult az általános érdeklődés és a kölcsönös jóakarat felkeltéséhez, amely nélkül a nemzetközi nyelvi mozgalom nem reménykedhet a végső győzelemben.

Itt az idő, hogy leszűrjük a tanulságot. E különféle kísérletek története az én olvasatomban az alábbiakra tanít minket:

1. Valódi igény mutatkozik egy mesterséges nyelvre: az egyes tervezetek kudarca után újak sarjadnak, és ez addig fog tartani, amíg a kielégítő megoldást meg nem találjuk.
2. Egy ilyen nyelv lehet átmenetileg népszerű, de ha szembetűnő hiányosságokkal rendelkezik, a bírálat előbb vagy utóbb szakadáshoz, és új, jobb nyelvek kialakulásához vezet, amint az tapasztalható volt a volapük, az eszperantó, az idiom neutral és most az ido esetén. A tudományos és politikai világ nem fog elfogadni egy olyan nyelvet, amelyiket jogosan és komolyan kritizálhatnak kompetens tekintélyek.
3. Csak azok a tervezetek tettek szert számottevő támogatói körre, amelyek elegendő részletességgel és a legkülönbözőbb célú használatot lehetővé tévő teljességgel lettek kidolgozva.
4. A javasolt nemzetközi nyelvek részleteit majdnem mindig azért kritizálják, mert azok nem természetesek, azaz a szükségesnél jobban eltérnek a létező nyelvekben található sajátosságoktól, vagy attól, ami már azokban nemzetközi, illetve azért, mert a nyelvtani szerkezetük szükségtelenül komplikált, vagy képtelenek fogalmakat, eszméket szükséges mértékű szabatossággal kifejezni. Így hát ezek azok a dolgok, amiket el kell kerülni a jövő nemzetközi nyelvében. Minél kevésbé önkényesek és minél inkább ésszerűek az alakok, annál inkább szilárdabbnak fognak bizonyulni.
5. Az újabb nyelvi kísérletek félreérthetetlenül hasonló családi vonásokat mutatnak, és akár egy és ugyanazon típusú nemzetközi nyelv nyelvjárásainak is nevezhetnénk őket. Ez megmutatja, hogy ahogyan manapság a kerékpárok és az írógépek közel azonos típusúak, jóllehet ez nem így volt a korai készítmények esetén, úgy a nemzetközi nyelv terén is közeledünk mára ahhoz az időhöz, amikor teljes határozottsággal ki lehet jelölni egy standard típust úgy, hogy annak általános szerkezete változatlan marad, de természetesen új szavakkal folyamatosan bővülni fog az igények szerint.

Ezek a megfontolások, és különösen az a meggyőződés, hogy a nyelvalkotás technikája a fejlődés magas fokát érte el, felbátorított engem arra, hogy bemutassam az e könyv második részének tárgyát képező új nemzetközi nyelvi tervezetemet. És minthogy egy ilyen tervezetnek névvel is kell rendelkeznie, a

     NOVIAL = Nov (új) I.A.L.

elnevezést adtam neki, ahol az I.A.L. az a. International Auxiliary Language ‘nemzetközi segédnyelv’ rövidítése.

Az engem vezérlő elvek egyrészt kitűnnek abból, amit fent már elmondtam, másrészt a II. részben található részletes fejtegetésből. Külön meg kell említenem azt a formulát, amit 1908-ban javasoltam, és amit azóta is nagyon gyakran idéznek az idisták:

Az a nemzetközi nyelv a legjobb, amelyik minden téren a legtöbb lehetőséget kínálja a legtöbb embernek (ami természetesen Hutcheson és Bentham híres mondásán alapul: Az a tett a legjobb, amelyik a legnagyobb boldogságot hozza a legtöbb embernek.)

Ez nem jelenti azt, hogy – mint némelyek javasolják – a kínait tegyük meg a nemzetközi nyelvünknek, minthogy ezt a nyelvet ismeri a legtöbb ember. Amíg az ideografikus jelekkel írott kínai ugyanaz egész Kínában (bár a legtöbb kínai csak részben ismeri), ugyanez nem igaz a beszélt kínaira, amelynek számos változata van. Emellett a kínai a maga zenei hangsúlyával leküzdhetetlen akadályt jelentene mindenki másnak. Így én nem helyezkedem szembe azzal, hogy a formulámat csak az európaiakra alkalmazzuk, és a többi kontinens azon lakóira, akik vagy európai származásúak, vagy akiknek a kultúrája az európai civilizáción alapul. Ha az elvet így értelmezzük, úgy gondolom, az biztos útmutató lehet a legtöbb esetben, bár nyilvánvaló, hogy a szókészlet egyes részeit leszámítva lehetetlen matematikailag kiszámítani a különféle alakok viszonylagos megfelelőségét.

Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni arról, hogy a könnyűség, amiről itt beszélünk, nem csupán az a felszínes könnyűség, amely a nyomtatott szövegek első látásra való megértését jelenti – ez fontos, de nem minden. A nemzetközi nyelvnek, hogy valóban hasznos legyen, nem csak az olvasó, de a beszélő és az író számára is könnyűnek kell lennie; és ez sokkal többet von maga után. Egy szabálytalanul képzett szó bárki olyan számára rendkívül könnyen felfogható lehet, akinek az anyanyelvében megtalálható, vagy aki ismeri egy általa beszélt másik nyelvből, de ugyanakkor nagyon nehéz lehet másnak, sokkal nehezebb a szabályos alaknál, amelyet egy egyszer s mindenkorra megtanult, és utána számos szónál alkalmazható képzővel alkottunk. Az elvünk tehát a lehető legnagyobb szabályosságra irányul, megengedve egy-két kis kivételt, amelyek ha jól indokolhatók és könnyen megjegyezhetők, akkor nem kell hogy aggasszanak minket: tény, hogy egyetlen mesterséges nyelv sem mentes teljesen a kivételektől, még az eszperantó sem, a hívei dicsekvése ellenére⁷.

A nemzetközi nyelv így sokszorosan könnyebbé tehető, mint az etnikus nyelvek bármelyike. Ez utóbbiak a régi, festői városkákhoz hasonlíthatók a maguk szabálytalanul kanyargó, rendszertelenül elnevezett utcáival, míg a nemzetközi nyelvek olyanok, mint az amerikai nagyvárosok, amelyeknek egyenes utcái derékszögben metszik egymást, és számozva vannak, nem pedig elnevezve. Vagy azt is mondhatnánk, hogy miközben az etnikus nyelveken beszélni olyan, mintha fák közt szűk ösvényeken sétálnánk, aközben az etnikus nyelveken folyó kommunikáció olyan, mint vasúti kocsiban, vagy egy jó minőségű széles úton autóval rohanni. Ez utóbbi esetben gyorsan haladunk, és olyan vidékekre is eljutunk, ahová gyalogosan nem érhetni el, ugyanakkor nem élvezhetjük a szépségnek olyan finom árnyalatait, amelyek egy kényelmes kószálás során feltárulnak, és lehetetlen eljutnunk a családiasságnak olyan fokára, amely ismételt séták alatt kialakulhat. Mindegyik fajta helyváltoztatásnak megvannak az előnyei, és semmi sem gátol meg minket abban, hogy kombináljuk a kettőt. Ilyen módon a nemzetközi nyelv sosem teszi feleslegessé az etnikus nyelveket, és sosem fog olyan gyönyört nyújtani, mint amelyet idegen nyelvek elmélyült tanulása közben érezni; nem is szólva arról, hogy ez utóbbiak megtanulása az irodalmuk olyan részeihez enged hozzáférni, amelyeket fordításban nem lehet teljes mértékben élvezni. A kétféle nyelv értékének összehasonlításakor így azt kell figyelembe vennünk, hogy míg egyikük egyrészt, mondjuk, tízszer vagy hússzor hosszabb időt igényel, másrészt az idegen országok értékesebb irodalmába és a mindennapi életébe enged betekintést, addig a másik különböző országok lakosaival egyszerre teszi lehetővé a kapcsolatba lépést. A nemzetközi nyelv tanulásának előnyei természetesen megsokszorozódnak, amikor a jelenleginél sokkal jobban elterjedt lesz, és amikor ebből következőleg sokkal értékesebb tudományos és egyéb irodalmat fordítanak le rá, sőt még ezeknél is nagyobb lesz, ha a nemzetközi nyelvet mindenütt tanítani fogják mint “második nyelvet mindenkinek”.

Most az olvasóm azt mondhatja, hogy ez messzi álom. Ez nagyon is igaz, de mint Lowell mondja: “a jelenleg birtokunkban lévő legjobb dolgok többsége valamikor álomként kezdődött”.

Lábjegyzetek

¹ A fordító itt nagyon nem ért egyet Jespersen értékelésével: a pidzsin nyelvek kifejezők és hatékonyak, valamint képesek mindazon finomságok kifejezésére, amelyet a mindenkori nyelvhasználói igényelnek. Mindehhez megvannak a nyelvtani eszközeik. A biszlama például a XX. sz. végén nemzeti nyelvi státust is kapott, és elindult a sztenderdizálás (az ún. kreolizáció) útján. Ami eltávolítja a pidzsineket az európai nyelvektől az az, hogy más kulturális közegnek kell megfelelniük, ez pedig elsősorban a szókészlettel leírt világ eltéréséből adódik. Így lexikális reform esetén bármely pidzsin képes “kifejezni a magasan művelt európaiak számára szükséges gondolati finomságokat”.

² Ez és a következő szakasz a példaszövegek közt megtalálható novial fordításban. [Vö. I. Objetiones Konter Interlingues. Da O. J.]

³ E téren az alapvető mű: L. Couturat, L. Leau – Histoire de la langue universelle (Paris 1903), és a folytatása: Les nouvelles langues internationales (Paris 1907). Az 1907 óta eltelt idők története még nincs megírva; sok minden van az idisták folyóiratának, a Progresónak, a hét vaskos kötetében. Lásd még: A. L. Guérard – A Short History of the International Language Movement (London 1922), és E. Sylvia Pankhurst – Delphos, the Future of International Language (London 1927) c. műben található nagyon rövid összefoglalót. A két utóbbi munka nem minden apró részlet tekintetében megbízható, de összességében olvasmányos bemutatását adják a főbb tényeknek.

⁴ Ez a példa mintha csak egy magyar tükörfordítás lenne, hiszen a ĝistiamajn szintre elemről elemre megfelel a m. eddigieket szónak. Ennek ellenére az ilyen jellegű képzések a világ nagy része számára igen kevéssé intuitívak. [A fordító]

⁵ Sweetné asszony engedélyével idézem itt azt a levelet, amelyet a néhai Sweet úr küldött 1907-ben a Delegáció bizottságának:

⁶ A példamondatot meghagytuk angolul, mert a magyar a számot csak egyszer fejezi ki. [A fordító]

⁷ A la névelő nem ragozódik eset és szám szerint a többi -a végű bővítménytől eltérően. Nem minden határozószó végződik -e-re; és az -aŭ, amely eredetileg nyilvánvalóan egyfajta elöljárós végződésnek volt szánva, nagyon rendszertelenül használatos. Az -s végű birtokos eset (kies) csak nagyon korlátozottan fordul elő, és kivételt jelent a birtokos szerkezet szokásos kifejezési módjához képest. Ha a multe da vagy a kelke da szerkezetet használjuk, akkor a tárgyeset ragja elmarad.